hvg.hu: Hol van már a régi ficsúr-Márkó? Nem nagyon látom.

Linczényi Márk: Eltűnőben. Régebben még az sem érdekelt, hogy miről szólnak a szövegeink. Kizárólag pózerségeket írtam, minden dalszövegem erről szólt. De ma már valódi érzelmekre és közlésekre van szükség, nem erre a semmire. Az alkotó, alkosson bármilyen szituációban, a korszellemet közvetíti, akár a zenében, akár a szórakoztatóiparban, reagál arra, ami körülötte van. Ma egyáltalán nem azt látom, mint 7 éve, amikor elkezdtük. És én nem vagyok egy csökönyös srác. Szóval attól még, hogy a cicanadrág tett ismertté, nem hordhatok életem végégig cicanadrágot. Bár a civil Linczényi Márkó mindig is egy visszafogott, szorgalmas, rejtőzködő ember volt, ez a szélsőségesen liberális, kozmopolita ficsúr, aki minden konvenciót áthág, az pedig a színpadi énem jellemzői voltak mindig is.

Linczényi Márk

Fülöp Máté

hvg.hu: Nagy szerepjátékosnak ismer mindenki, a Got Talent-es szituáció viszont azt feltételezné, hogy itt majd teljesen magadat adod. Hol nő egybe, ha egyáltalán összenő bárhol is az előadóművész éned a kereskedelmi tévés zsűritag-attitűddel? Van köze egyáltalán Linczényi Márk civil énjének a most kapott szerephez?

L. M.: Szerintem fura módon itt épp fordítva van mindaz, amit bárki beleképzelne, túlmisztikálva a tévés kontextust. Engem ebbe a műsorba nem mint a Kolin zenekar énekesét hívtak meg, hanem mint egy olyan valakit, aki potenciálisan a közönség szeme és füle lehet, mert kicsit közelebb ül a versenyzőkhöz, mint a tévénézők, és ráadásul egyből mondhat véleményt riposztból erről az egészről. Amikor énekesként szerepelek, akkor egy nagy cirkuszban veszek részt, egy flitteres színjátékban. Ott a színpadon állok, itt meg látnivalóan székben ülök, és mások állnak a színpadon. Nagyon nem lenne jó, ha ezt a folyamatot úgy értékelném, mint egy zenekar énekese, mert akkor elvileg haza kéne küldenem az összes énekléssel próbálkozót, hiszen valójában a konkurenciáim, nem? Vagy a helyes fiúkat meg pláne, ugyanezen elv alapján. Még csak nem is "zsűri" vagyok a szó hagyományos értelmében, mert mindig is utáltam az okoskodó figurákat ezekben a műsorokban. Én nem kritikus vagyok, hanem tolmács, segítek értelmezni az embereknek a produkciókat. Semmi többet nem képzelek magamról.

hvg.hu: Korábban is figyelemmel kísérted az ilyesfajta tehetségkutatókat, ahol mindenkinek van 2 perce, szerencsésebbeknek meg fél órája, és aztán irány a süllyesztő?

L. M.: Igen. De csak az első felét figyeltem, mert az érdekelt, ami "trash", ami béna, mert ez számomra mindig is nagyon szórakoztató volt. Az már egyáltalán nem érdekelt, hogy miképp "fejlődnek" esetleg a karakterek. Ez mindig is közömbös volt a számomra, mint nézőnek. Persze belülről teljesen más látni, hogyan működik egy ilyen műsor. De nézőként erre nincs az embernek lehetősége. Az pedig, hogy ki marad fent és ki tűnik el a médiában, az szerintem az előadón is múlik.

hvg.hu: Tehát mielőtt ebbe belevágtál, sosem éreztél nézőként részvétet, hogy egy ország előtt csinálnak magukból néha akár hülyét a nevezők.

L. M.: Nem. Soha. Nem sajnáltam azokat, akiken inkább nevetnem kellene, mint szomorkodnom. Egyrészt, amire valaki odakerül, hogy mi a válogatón megnézzük zsűriként, addigra túljut három előválogatáson. Ha valaki ezek alatt nem akarja folytatni, vagy cikinek érzi az ügyet, bármikor felállhat, és otthagyhatja a műsort. Ha ebben az intervallumban nem szembesül azzal, hogy a produkciója nem úgy jó, ahogy ő azt gondolja, hanem kizárólag szórakoztató és vicces, amit nyújt, akkor nekem nincs más választásom, mint hogy hátradőljek és szórakozzak. Egyszerűen engedem, hogy magával ragadjon a hangulat. Az a fura, hogy ha a zsűri azt is mondja, „ez bár vicces volt, de nem több, szakmai szempontok alapján nem értékelhető a produkció”, a jelentkezők nagy része még akkor is imádja visszanézni magát a tévében. Szóval hagyományos kritikának itt semmi értelme nincsen.

hvg.hu: Mennyire tartod reális felvetésnek azt a már-már közhelyszámba menő igényt, hogy a kereskedelmi médiának azért kéne, hogy legyen valamennyi felelőssége?

L. M.: Ez nem a felelősség és felelőtlenség szituációja. Ez egy vállaltan szórakoztató műsor, semmi több. Ráadásul, amíg az X-Faktorban hetekig, hónapokig követtük a résztvevők sorsát, és így talán felelőssége, szerepe is volt a műsornak abban, hogy valamiképp "létrehoz" egy új személyiséget – ami persze elsősorban a tévé szempontjainak felel meg leginkább – és azt emberek millióinak mutatja meg. Nekem például eszembe nem jutna, hogy elmenjek egy ilyen műsorba "versenyezni". Tudni kell azt is, hogy itt a döntős produkciót látjuk háromszor, az összes többit maximum kétszer, szóval a Got Talentnek köze nincs az inkubátorszerephez. Ez a műsor nem bír felelősséggel, ez a projekt nem "kitermeli" a sztárokat, hanem megmutatja, hogy "mik vannak", de ez is lehetőséget biztosít a benne szereplőknek, hogy éljenek a nyilvánosság erejével. Ez egy olyan szórakoztató műsor, mint a Balázs-show.

Fülöp Máté

hvg.hu: És a magánéletben vájkálás, a bulvárnak odadobás távol áll a műsor szerkesztőitől? Csak azért kérdezem, mert eddig mindig ezt láttuk.

L. M.: Persze, itt is fontos a szociofaktor. Minden műsorban fontos, hogy ki honnan jött, és hogy mennyire "hasznos" a műsor médiában való megjelenítésében, mi a motivációja, stb. De amikor ebben a műsorban például több rúdtáncost is látunk, akkor nyilvánvalóan a közönség azt a rúdtáncost fogja szeretni, akinek a végén beszalad a kislánya a színpadra, és megöleli anyut. Mert ez erősíti azt a képet, hogy a rúdtánc nem egy szexuális valami, hanem egy komoly sport, hogy a rúdtánc az egy olyan dolog, ami mellett komoly és felelősségteljes családi szereped is lehet, szóval sok esetben a műsor éppen szembemegy a negatív sztereotípiákkal.

hvg.hu: És akkor te miért válaszoltad az imént nagyon határozottan, hogy nem mennél el egy ilyen műsorba?

L. M.: Persze, soha sem mennék. Egyrészt azért, mert nekem és még nagyon sokaknak, saját utam van, aminek semmi köze nincs a mainstreamhez. Másrészt meg saját elképzeléseim vannak a saját "art-direkciómmal" kapcsolatban. Én egészen pontosan tudom, hogy milyen stylisttal szeretnék dolgozni, milyen színpadképet képzelek el, és milyen produkcióval akarok az emberek elé lépni. És nem szeretném, hogy a műsorszerkesztési elvek szabják meg nekem, milyen legyek. Nekem sokkal fontosabb ez a szabadság, mint bármi más. És ezen nemcsak az úgynevezett művészi szabadságot értem, hanem minden elemet, ami az emberi és gondolati szabadságfokommal összefügg. Én nem akarom, hogy bármiben korlátozzon bárki is. Ráadásul eszembe se jutna összemérni magamat olyanokkal, akik nálam sokkal jobban ki tudják elégíteni a nagyközönség igényeit. Én nem fogom bepárásodott tekintettel énekelni a Stille Nachtot karácsonykor, se semmikor, ez azt hiszem, elég evidens.

hvg.hu: A tévézés csapatmunka, de te a zenekarodat sokak szerint egyszemélyesben tolod, vagyis veled van "eladva" a produkció.

L. M.: Ez érdekes téma, mert az elején csapatmunka volt, aztán átváltozott egyszemélyessé, de akkor meg nem működött úgy, ahogy kellett volna. Egyszemélyesben akkor működöm jól, ha mondjuk az Antilope Kidet csinálom, ami az önálló zeneszerzői és produceri projektem, de zenekarban meg csak akkor, ha az tényleg csapat. Az új lemeznél egyébként visszataláltunk ehhez az alapattitűdhöz, visszataláltunk a hangszerekhez, a dobhoz, a gitárhoz és a zongorához, amiket én majdnem elfelejtettem útközben, pontosabban szintivel meg dobgéppel helyettesítettem. Azt hittem egy időben, hogy ha majd mindent én találok ki, és a többiek készen kapják az anyagot, akkor az jobb lesz. De ez nem így van, nagyon nem. Sokkal jobban tetszenek azok az új számok, amiket egy próbaidőszakban együtt találtunk ki, mint azok a régebbiek, amit tökegyedül gyúrtam hónapokig akár.

Fülöp Máté

hvg.hu: Mennyire használ téged a tévé és mennyire használod te a saját céljaidnak, mondjuk a zenekarod népszerűsítésére? A médiával elég ambivalens volt a viszonyod eddig. Bizonyos botrányos dolgaidért kvázi keresztre feszített a bulvár.

L. M.: Mindig kerestem annak lehetőségét, hogy hogyan hívjam fel magamra a figyelmet. Olyanformán, ahogy mondjuk, a Jobbik politizál, vagy ahogy egyéb politikai formációk elindulnak egy nagyon radikális irányból, és a rettentően szélsőséges kezdés után az egész konszolidálódik és beáll valahova középre. Ez nem azt jelenti, hogy a balhéim után majd Vona Gáborként kiskutyákkal fogok pózolni az interneten, ahogy azt sem jelenti, hogy eddig mondjuk "kirekesztő" lettem volna, és ezt megpróbálnám palástolni. Csak annyit, hogy annak idején a lelkemet is eladtam volna egy címlapért, ma meg már nem. Az RTL-megkeresés pont abban az időszakomban ért már, amikor ez egyáltalán nem érdekelt, mert végre elkezdtem gondolkodni úgy, mint egy normális ember, és sokkal fontosabbnak kezdtem látni egy csomó dolgot a minden áron való szereplésnél. A munkám során is akkor kezdtek el jönni az igazi sikerek, amikor nem foglalkoztam azzal, hogy hogyan kéne megfelelni a közönségnek. El kell, hogy mondjam: az énektanárnőm nővé változtatott, egy empatikus lényt faragott belőlem. Tőle tanultam meg, hogy csak akkor fog tetszeni az embereknek az, amit csinálok, ha nem azzal foglalkozom, vajon mi tetszik nekik, hanem hogyha magamnak tudok megfelelni. Éppen ezért a műsorba hívás már nem társult durva kihívással, komoly teherrel, mert úgy mentem oda, hogy teszek az egészre. A műsornak meg pont ez az attitűd kellett. 2015-ben, úgy látszik, fontos lett a magyar televíziózásban, hogy olyan karaktereket találjanak, akik önazonosak és hitelesek. Vagyis azok, akik. Itt nem kell se polgápukkasztó botrányhőst alakítanom, se nem kell okosabbnak látszanom, mint amilyen vagyok, vagy kényszeresen jófejnek lennem, mert ezekbe már az elején belebuktam volna.

hvg.hu: Akkor most egy komoly személyiségfejlődésen mész át, jól értem?

L. M.: Abszolút. Ami mindig is érdekelt, hogy mások miképp látnak, az mára már egyáltalán nem izgat. Ez jó. Most milliók úgy látnak, hogy ott van valaki, akiről azt sem tudják, hogy ki az, mert ugye én vagyok az a "tudod ki, nem az a színésznő, hanem a másik". És ez nekem így tökéletesen jó. Egy mikrokultúra határait szélesítettem eddig a provokációimmal, de ez egy elfogadó, kirekesztésmentes, természetes közeg. Minek ezt még szélesíteni nagyszájúsággal? A Kolin frontembere persze még mindig ficsúrabb, mint én a magánéletben. De Mick Jagger sem rázza otthon a fenekét egyfolytában. Vagy Bowie sem festi a szemét otthonra, hanem tudatos, manipuláló kaméleon, de közben belecsinálós, és mégis rettentően elegáns. Most éppen arra a zenei újhullámra reflektál, amit annak idején ő indított el. Szóval mindennek helye van, csak meg kell találni, mi hova fér be. Ezen a szemüvegen keresztül visszatekintve tehát egyáltalán nem bánom, hogy annak idején például megmutattam a heréimet a Velveten. Az a here nagyon fontos volt, hidd el! Anyukám mondta régebben, hogy kisfiam, ez olyan közönséges és alpári, miért kell ezt? De mondtam neki már akkor: Édesanyám, nyugodj meg, ez a here még nagyon sokat fog hozni nekünk...