Amikor Horn Gyula 1996-ban, össznépi követelésre megszabadult a népnyúzó Bokros Lajostól, egyben a reformok folytatásának politikai kellemetlenségeitől, két eredmény volt borítékoltató. Az egyik az MSZP–SZDSZ-koalíció 98-as választási bukása. Miért is bíznának a választók abban, aki saját sikerétől, kormánya legfontosabb eredményétől határolja el magát?

A másik borítékolható eredmény az euró bevezetésének késedelme, s az ebből fakadó árfolyamkockázatok tartós fennmaradása volt. Amely kockázat nem csak azokat terheli, akik az alacsonyabb költségek reményében a forintnál stabilabb, ezért alacsonyabb kamattal kapható svájci frankban, dollárban, jenben, euróban felvett hitelből vásárolnak lakást, gépkocsit, bármit. Hanem mindazokat, akik munkájukat belföldi áron adják el, a termékeket, szolgáltatásokat viszont világpiaci áron veszik. Mindannyiunkat.

Szolidaritás ez is, nemzeti kockázatmegosztás: bevételeink és kiadásaink aránya nem csak saját teljesítményünktől és fogyasztási döntéseinktől, hanem valamennyi honfitársunk munkájának együttes hatékonyságától függ.

Mikulas Dzurinda 1998-2000 között végigvitte Bokros reformjait, így Szlovákia felkészülten várhatta a 2008-as vihart. Északi szomszédaink nem ismerik a devizahitel-anomáliát és nem sírnak nemzeti valutájuk után. Pedig nem volt nekik olyan – mármint a nemzet monetáris szuverenitásának megszentelt szimbóluma, a jó szlovák korona – csak néhány rövid évig. A csehektől való elszakadás után és az euró bevezetése előtt. Szlovák (osztrák, szlovén stb.) szomszédaink is viselik a vállalt vagy kényszerű szolidaritás terheit, ám nem nemzeti valutájuk viharos értékváltozásai, hanem az adórendszer és költségvetési kiadások útján. Ahol a helye van és ahol átlátható: ahol világosabb, hogy ki, kinek a javára, milyen terhet visel.

A reformok végigvitelét aztán sorra elmulasztotta az első Orbán-kormány, a két teljes ciklusra újra esélyt kapó szocialisták, majd a modern gazdaság kiépítésében mindeddig visszafelé araszoló, második Orbán-kormány. A kiszámíthatatlan, átláthatatlan, sok honfitársunk számára elviselhetetlen terhek miatti elkeseredés pedig termékeny talajt kínált a jogi és politikai hitelkárosult-biznisz ügynökeinek.

A jog vidékén a devizaadósokra szakosodott ügyvédi irodák gyártják szakmányban a kreatívabb, vagy csak "copy-paste" beadványokat. Szabadulást ígérve az elkeseredett adósoknak, nem, nehezen, vagy csak nem szívesen viselt terheik alól. A sok oldalas, bonyolult, néha hanyagul szerkesztett – a hitelek hosszú futamideje alatt a bankszabályozás, a jogi és a gazdasági környezet változásainak is kitett – szerződések, általános feltételek, üzletszabályzatok mindig kínálnak valamiféle kapaszkodót.  Amikor egy-egy méretes marhaság ("nem is devizában folyósították a hitelt") divatja lejár, akad valami más, ami megalapoz legalább egy beadványt, eljárást, reményt, ügyvédi munkadíjat. Ha az adós számára kedvező ítéletet nem is. Az agyonterhelt bíróságok pedig – a közvélemény és a hitelrendszer biztonságára vonatkozó elvárások kettős nyomása alatt – keresik a jogszerű választ a törvény szövetében. Legyen az a "szövet" szakadozott, egyre-másra átszabott, folt hátán folt.

A politikai biznisz ügynökei pedig – ha már megoldást, pénzt, jólétet nem ígérhetnek – lobogtathatják a "tőke uralma" alóli felszabadítás zászlóit. Ha vörös zászlókat lobogtatva nem is sikerült, fehérrel csíkozottak alatt talán igen.