Ungváry-Kiss per, avagy a múltfeltárás veszélyes üzem

Legutóbb Kiss László alkotmánybíró peresítette a róla publikált történészi kutatást. Általánosságban: morálisan nem lehet azzal védekezni, hogy valaki nem ügynök, „csak” pártember volt. Mert az utóbbi súlyosabb teher az előbbinél. Informátor lehetett valaki kényszer hatására is. A pártkarrier viszont önkéntes, fakultatív választás volt.

Tényleg született egy „Nyílt levél a történészi tisztességről”. A hazai történésztársadalom jelentős és ismert személyiségei (pl. Földes György, Hermann Róbert, Izsák Lajos, Monok István, Sipos Péter, Vida István) eme címmel adták közre 2006 májusában az ÉS hasábjain Ungváryt elítélő levelüket. De abban a „történelemhamisító” kifejezés nem szerepel, ellenben a bírált kollégát „komoly történészi munkássággal rendelkező” emberként minősítik. Előzménye pedig a hetilapban közölt, „A beszervezés és az útibeszámoló” c. tanulmány volt. Ebben Ungváry leírja: dr. Szita László, a Baranya megyei Levéltár igazgatója "Borkuti" fedőnéven a kádári titkosrendőrség informátora volt. Szita „az 1970-es évek végén került kapcsolatba az állambiztonsággal. Először társadalmi kapcsolatként, majd titkos munkatársként foglalkoztatták.” későbbiekben „besúgásait arra használta fel, hogy devizához jusson. Miközben az általa beárult Broder-től is elfogadott pénzösszegeket, az állambiztonságiaknál is elérte, hogy finanszírozzák.” Így aztán „hamarosan feljebb is lép az állambiztonság létráján, mert 1980-ban már tmb, azaz titkos megbízott.”

A tiltakozáshullámot az váltotta ki, hogy Ungváry idézte Szitának tartótisztjével folytatott – obszcén hangvételű – beszélgetéseit. Az aláírók szerint ezek a kiragadott idézetek sértőek Szita emlékére. Ungváry ezt elismerte, de szerinte a lényeg nem ez. Hogy Szita a „barátaival kedves, nagyvonalú és szeretetreméltó volt” tény, de „nem változtatott azon, hogy Szita barátai besúgója is volt. Furcsának tartom, hogy szemükben nem a besúgó az, aki kiiratkozik a történészek közül, hanem az, aki az árulást szóvá teszi.”

Nyugodtan elvonatkoztathatunk a konkrét ügyektől. Pedig idecitálhatnánk jó pár, Ungváry által leleplezett személyt. Akiknek „sáros” vagy ártatlan voltáról nem a szerző tiszte dönteni. Viszont annyit az ártatlanság vélelmének respektálásával is megkockáztathatunk: jó hírüket gyanúsan vehemens, agresszív stílusban védelmezik. Az előző rendszerben vállalt (időközben kínossá és kompromittálóvá átlényegült) szerepek mentegetésének külön szertartásrendje alakult ki.

Eme rituálé alapeleme, hogy az érintett baráti-kollegiális társaságából külön szerecsenmosdató brigádok alakulnak. Akik – függetlenül a dokumentumoktól – elvtelenül védelmére kelnek az illetőnek. Hogy ő semmiképp nem lehetett olyan. Döbbenetes hogy ezen a fronton gyakran megszűnik a jobb-és baloldali törésvonal, példásan összezár a kádermentő népfront. Sokkal korrektebb lenne egy olyan illető, aki azt mondaná: igen, én szolgáltam azt a rendszert, mert egyetértettem vele (és ma is büszke vagyok rá.) Nem mosakodna, védekezne, stb. Lehet utólag is büszkén felvállalni a rendszert, s lehet persze utólag elvetni és hajdani viselt dolgokért bocsánatot kérni. Mindkettő legitim a maga módján.

Csak egyvalamit nem lehet: a diktatúra hajdani szolgálójaként, (az új demokráciának szintén haszonélvezőjeként) a bukott rendszert általánosságban elvetni és elítélni, a rezsim hasznára tett konkrét, személyes cselekedetek terhe alól viszont biankó, bűnbánat nélkül is járó felmentést, elnézést követelni.

Papp László Tamás