A Bűn és Büntetlenség c. filmben van egy jelenet, amely talán kulcsa a most már 89 éves aggastyán gondolkodásmódjának. A két alkotó-riporter, Novák Tamás és Skrabski Fruzsina, Biszku budai lakásába érkezvén őszinte beismerő vallomást tesznek: elmondják, hogy a film elkészülte érdekében becsapták a veteránt, falubélieknek tüntették fel magukat. Ők hozták össze a „Béla bácsit” ünneplő találkozót szülőfalujában, Márokpapin. Minden színjáték volt. A néző kíváncsian várja, mindezt hogy fogadja a felültetett. Dührohamot kap? Látványosan kidobja a két füllentőt? Hát, nem ez történt. Biszku csendesen és nyugodtan megjegyzi, „hát ez hiba volt”. Nem jön indulatba, sőt hajlandó a további párbeszédre, mintha mi sem történt volna. Elvei vezérlik.

A 89 éves Biszku Béla

Más kérdés, hogy semmi meglepőt nem tudnak kihúzni Biszkuból a riporterek, akik egyre kétségbeesettebben vallatják. Mindenképpen valami bocsánatkérést, beismerő vallomást akannak kisajtolni az öregből, hiába. Pedig mindent megtesz Novák és Skrabski, provokálják, igyekeznek sarokba szorítani, emlékeztetik az 1957-61 között belügyminiszterként  ténykedő férfit az áldozatokra, a tönkretett életekre. Biszku hol visszatámad, hol kitérő választ ad, hol másra válaszol, de mindig megtalálja a menekülési útvonalat, zárt világképét nem engedi feltörni. Mintha egy vallásos embert akarnának arról meggyőzni, hogy nincs Isten. Nagy Imre bűnös volt, ellenforradalom volt, 3000 kommunistát kivégeztek, most itt a kapitalizmus – amit ő sohasem hitt volna – és az emberek szenvednek.

Érdemes felidézni egy korábban széles körben elterjedt Biszku-sztorit. Állítólag lányai, (akik valóban sikeres sportolók, az 1976-os montreali olimpián a 4. helyet megszerző röplabda-válogatott tagjai voltak), a Közgázra jártak, és amikor vizsgázni mentek, valamikor a 70-es évek elején, Biszku, úgy tudni, „odaszólt” a rektornak: a két lány másnap 12:35-re megy be vizsgázni, „nagyon szépen kéri a vizsgáztatókat, rá, az apára ne legyenek tekintettel”. Megjegyzendő, hogy Biszku még a 70-es években is „kifelé”, a Központi Bizottság tagjaként, hatalmas befolyással rendelkezett, féltek tőle, jóllehet, Kádár akkorra már gyakorlatilag ejtette. Kiderült ugyanis, hogy Komócsin Zoltánnal együtt puccsot szerveztek, megpróbálták megbuktatni a pártvezért, és véget vetni Kádár óvatos reformpolitikájának. Végül 1978-ban nyugdíjazták, a mór addigra már minden kötelességét teljesítette.

Igaz, nekünk, akik felnőttkoruk javarészét leéltük a kommunista rezsim évtizedeiben, sok újat nem mond a film, legfeljebb megerősíti, amit eddig is tudtunk: Kádár és hűséges kopói a forradalom leverése után úgy érezték: példát kell statuálni, jöjjön az életfogytiglan, jöjjön az akasztás, minél több, annál jobb. A cél az emberek megfélemlítése, megtörése volt. Ezután már kikacsinthatott Kádár, népének jelezve: sajnos a geopolitikai helyzet miatt mozgásterünk szűk, nyakunkon a szovjet, amennyit megengedek nektek, az a maximum.   

A film lendülete az utolsó 15-20 percben megtörik. A két derék riporter nem tud mit kezdeni Biszku szemmel láthatóan rutinos riposztjaival, a dialógus percekig egyhelyben topog.  - Kérjen bocsánatot! - De nem! - De annyi bűnt követtek el! - Azok jogos ítéletek voltak, nekem azokhoz egyébként sincs semmi közöm!  

Ahogy a korábban Recskről készült dokumentumfilmben megszólaltatott őrök, Biszku sem volt hajlandó bármiféle bűnt magáénak vallani. Ugyan kiskorában – mint a film alapján feltételezhető - ministránsfiúként gyónhatott a márokpapi templomban, felnőtt korára erre már nem hajlandó. Már-már végképp leül a film, amikor az utolsó pillanatban "visszajön": egy, még a megtorlások idején írt,  az MSZMP Központi Bizottságnak címzett levélen pásztázik a kamera. Végül megáll ott, ahol a levélíró nyugtalanságának ad hangot, amiért sok az enyhe ítélet és kevés elítéltet küldenek a halálba. Aláírás: Biszku Béla. Előttünk áll a gyilkos, pőrén és leplezetlenül.        

H.R.