A Kelet- és Dél-Ukrajnában jelenleg zajló események kapcsán célszerű áttekinti, hogy mennyiben különböznek ezek a régiók a Krím félszigettől, illetve hogy a szeparatista zavargások jelentenek-e valódi veszélyt Ukrajna területi integritására.

A kérdés annál is inkább releváns, mert a magyar médiában is megjelentek olyan tudósítások, melyek szerint Donyeck is kikiáltotta a függetlenségét, sőt, a szerzők az Oroszországhoz való csatlakozást sem tartották kizártnak. Ennek kapcsán is hasznos összevetni a Krím, illetve Kelet- és Dél-Ukrajna helyzetét, és levonni néhány következtetést nemcsak e régiók jövőjére, de az orosz szándékokra vonatkozóan is.

A Krím és Kelet-Ukrajna különbözősége

Bár a hazai olvasók számára könnyen összemosódhatnak a krími és kelet-ukrajnai elszakadási törekvések mögötti motivációk, a két térség valójában erősen különbözik egymástól. A Krím félsziget mindig is különleges helyet foglalt el az orosz nemzettudatban. A korábban az orosz területekhez tartozó félsziget csak 1954-ben, Hruscsov idején került Ukrajnához. Bár a szovjet érában ennek csak szimbolikus jelentősége volt, a Szovjetunió felbomlásakor a tagköztársasági határok váltak államhatárokká, így a Krím Ukrajna része maradt. Annak ellenére is, hogy a félsziget ezer szállal kötődött Oroszországhoz. A térség mind a cári, mind a szovjet időkben kedvelt üdülőhelye volt a mindenkori eliteknek. Emellett a Krím a hadikikötők révén melegtengeri kijáratot jelentett az orosz, később a szovjet flotta számára. A sztálini tisztogatásokat és betelepítéseket követően pedig a félsziget etnikai arányai megváltoztak, és az orosz lakosság a korábbi kisebbségi helyzetből többségbe került.

Ezzel szemben a kelet- és dél-ukrajnai iparosodott régiók történelmileg, társadalmilag sokkal lazábban kötődnek Oroszországhoz, noha természetesen a szovjet időkből örökölt gazdasági és emberi kapcsolatokat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mégis látni kell, hogy nincs az Ukrajnától való különállásnak olyan eleven hagyománya, mint a Krímben. Emellett a nemzetiségi hovatartozás kérdése is bonyolultabb, mint az orosz anyanyelvűeket automatikusan oroszpártiként azonosító, egyszerűsítő felfogás. Kelet-Európában az állam iránti lojalitás könnyen elválhat a nemzeti identitástól, vagy épp az anyanyelvtől. Hasonló a helyzet Kelet-Ukrajnában is: az itteni oroszajkú lakosság egy része orosz anyanyelve ellenére is ukránként határozza meg magát, és többségükben lojálisak az ukrán államhoz.

Emellett Kelet- és Dél-Ukrajnában – eltérően a Krímtől – már a szovjet felbomlás végétől kezdve kialakult egy olyan, roppant gazdag és az országos politikára is komoly befolyással bíró üzletemberi, oligarcharéteg, akik érdekeltek az ukrán állam területi integritásának lehetőség szerinti megőrzésében. A motiváció könnyen belátható: az oligarchák az utóbbi két évtizedben meghatározói szereplői és haszonélvezői voltak az ukrán politikának, az Oroszországhoz való esetleges csatlakozás viszont szinte bizonyosan megfosztaná őket ettől a kényelmes és jövedelmező pozíciótól. Más megfogalmazásban tehát Kelet-Ukrajnának van egy országos szinten is meghatározó politikai-üzleti elitje, aki nem a szeparatizmusban, hanem az ország egyben tartásában érdekelt, míg a Krímben nem volt ilyen, az elszakadási tendenciákat fékező politikai-üzleti elit.

Donyecki Népköztársaság?

A fentiek fényében kifejezetten meglepő volt, hogy a kelet-ukrajnai, körülbelül egymilliós Donyeckben 2014. április 6-én este néhány száz civil ruhás oroszbarát tüntető elfoglalta a regionális kormányhivatal városközpontban álló épületét. Nem volt különösebben nehéz dolguk, hiszen vasárnap lévén a hivatalnokok nem dolgoztak, és csak néhány őr védte az irodákat. Miután hatalmukba kerítették az épületet, kikiáltották a „Donyecki Népköztársaságot”, és bejelentették, hogy legkésőbb május 11-ig népszavazást kell tartani a donyecki terület Ukrajnától való elszakadásától és az Oroszországhoz való csatlakozásról. Ezzel párhuzamosan kérték Vlagyimir Putyin elnököt, hogy küldjön orosz békefenntartókat a térségbe.

Szó sem volt azonban olyasmiről, hogy – amint az a magyar médiában is meg-megjelent – Donyeck kikiáltotta volna a függetlenségét. Mindössze annyi történt, hogy néhány száz, botokkal és improvizált fegyverekkel felszerelt tüntető elfoglalt egy egyébként alig védett középületet, és ott néhány napja berendezkedtek, valamint kitűzték egy sosem létezett, senki által el nem ismert kvázi-állam lobogóját. Donyeck mellett hasonló eseményekre került sor további két kelet-ukrán nagyvárosban, Harkivban és Luhanszkban is.

Azóta a helyzet lényegesen súlyosbodott, ugyanis április 13-án már halálos áldozatokkal is járó összecsapásokra került sor több, Donyeck megyei városban, így Szlavjanszkban, Mariupolban, Horlivkában, és több más helyen is. A térségben megjelentek azok az azonosítók nélküli egyenruhát és orosz gépkarabélyokat használó, jól kiképzett, összeszokottan és hatékonyan dolgozó fegyveresek, akiket a Krímben is láthattunk. Egyre több ukrán forrás állítja azt, hogy ezek nem civilek és nem is helyi szeparatisták, hanem az orosz katonai titkosszolgálat, a GRU külföldi diverzióra és felforgatásra kiképzett különleges alakulatai, akiket a Krím után most Kelet-Ukrajnában vetnek be. Valamilyen elit alakulat jelenlétét látszanak megerősíteni az eddigi, erősen aszimmetrikus veszteségadatok is: míg az ukrán belbiztonsági szolgálat soraiból már egy ezredes és több más, vezető beosztású tiszt is elesett, addig a szeparatisták eddig még nem szenvedtek igazolható harci veszteséget.

Természetesen minden érintett településen vannak a helyi lakosság között olyanok, akik szimpatizálnak az Ukrajnától való elszakadás, vagy legalább a föderalizáció gondolatával. Ezzel együtt azonban a Donyeck megyei szeparatisták akciója mögött nincs semmiféle látható tömegtámogatottság. Nincsenek nagy létszámú oroszbarát tüntetések, nem vonul utcára a helyi lakosság, és nincs olyan tömeges kiállás a kormányhivatalt elfoglaló szeparatisták mögött, mint amilyet például a Krímben lehetett látni. A szó legszorosabb értelmében alig egy-két ezer fős megmozdulásokat lehet látni, ami az egymilliós Donyeckben semmiképp sem tekinthető jelentősnek, vidéken pedig csak egy-kétszáz helyi lakos támogatja a középületeket elfoglaló, úttorlaszokat emelő fegyvereseket. Nem igaz tehát egyik oldalról az ukrán propaganda gyakran hangoztatott állítása, hogy kizárólag orosz ügynökök keltik a feszültséget, de nem igazak azok az orosz állami médiában megjelent interpretációk sem, hogy a helyi lakosság tömegei lázadtak volna fel Kijev ellen.

Ennél is fontosabb, hogy az ukrán politikában továbbra is meghatározó szerepet játszó oligarchák egyike sem látszik támogatni a szeparatistákat. Ellenkezőleg, Ukrajna leggazdagabb és talán legbefolyásosabb üzletembere, Rinat Ahmetov, szakítva a rá jellemző visszahúzódó magatartással, személyesen közvetített a donyecki kormányhivatalt elfoglaló tüntetők és a hatóságok között, kiállva a békés rendezésért és Ukrajna területi egységéért. Hasonló állásponton van több más meghatározó oligarcha is. Ihor Kolomojszkij Dnyipropetrovszkban, Szerhij Taruta pedig éppen Donyeckben vállalta el a Jacenyuk-kormány kérésére a kormányzói pozíciót. Petro Porosenko pedig éppenséggel az új kormány egyik befolyásos figurája, és a májusi elnökválasztás egyik esélyes jelöltje.

A kelet-ukrajnai események valódi jelentőségét Oroszország lehetséges reakciója adja. Elvben ugyanis előfordulhat, hogy Moszkva az orosz állampolgárok védelmére hivatkozva fegyveres beavatkozásra szánja el magát, ahogy tette ezt a Krímben, de 2008-ban a grúziai háború idején is ez volt az egyik ürügy. Nem zárható ki, hogy több tízezer, gépesített egységekkel, harci repülőgépekkel és helikopterekkel megtámogatott orosz katona felsorakoztatása az orosz-ukrán határ mentén már egy készülő katonai akcióra utal. 

Clausewitz és Ukrajna

Bár az ukrán határ mentén lezajlott orosz csapatösszevonások valóban aggasztóak, jelen sorok írója mégis úgy véli, hogy Moszkva reakcióinak megértéséhez és előrejelzéséhez elsősorban az orosz politikai célokat kell azonosítani. Carl von Clausewitz porosz katonai gondolkodó örökbecsű megállapítása, hogy „a háború a politika folytatása más eszközökkel”. Ebből a megközelítésből következik, hogy a katonai erő alkalmazása sosem öncélú, hanem mindig a politikai célok, szándékok határozzák meg.

A Krím kapcsán is az orosz fegyveres erők sajátos körülmények között történt bevetése sem cél volt, hanem eszköz. A politikai cél, amelynek elérése a putyini orosz vezetés ezzel az eszközzel törekedett, eleinte az Ukrajnára való nyomásgyakorlás, később pedig Oroszország területének bővítése, ilyen módon pedig a hazai legitimáció erősítése volt. Hasonló, clausewitzi szellemben célszerű szemlélni a Donyeck megyei eseményeket is, és azt vizsgálni, hogy miért történik mindez.

Putyin 2014. március 18-i beszédében nagyon világosan lefektette az Ukrajnával kapcsolatos orosz célokat, és ezeket visszhangozzák az azóta tett külügyminiszteri nyilatkozatok is. Amellett, hogy a Krím Oroszországhoz kerülését befejezett tényként kezeli, Moszkva garanciát akar az ukrajnai többmilliós orosz kisebbség jogainak védelmére, a szélsőségesek elleni fellépésre, és arra, hogy az oroszlakta régiók érdekei is képviselve legyenek a kijevi vezetésben. Ez praktikusan valamiféle föderális átalakulás felé való elmozdulást jelentene, ahol a régiók a korábbinál nagyobb beleszólást élveznének az ország ügyeibe. Egy ilyen jellegű föderalizációs/regionalizációs átalakulás pedig lényegében garanciát jelentene arra is, hogy Ukrajna semleges marad, és nem próbál meg a NATO-hoz csatlakozni. A keleti és déli területek oroszajkú lakossága ugyanis ezt minden bizonnyal ellenezné, és a – részleteiben egyelőre még nem tisztázott – államszervezeti átalakulásnak köszönhetően képes volna rá, hogy blokkolja az ilyen, stratégiai jellegű külpolitikai lépéseket. Ugyanakkor Szergej Lavrov külügyminiszter többször is úgy nyilatkozott, hogy Moszkva nem szándékozik bevonulni Kelet-Ukrajnába, vagy Oroszországhoz csatolni a régiót.

A tágabb kontextus megértéséhez látni kell, hogy az orosz külpolitikának mindig is integráns része volt a különféle szeparatizmusok támogatása a vele szemben álló államokban, különösképpen pedig a volt Szovjetunió országaiban. A kilencvenes évek elejének moldovai és grúziai polgárháborúi jól mutatták, hogy a helyi szeparatizmusok – gyakran fegyveres – támogatásával, és a szakadár területek de facto különállását biztosító fegyverszüneti egyezmények tető alá hozásával Moszkva hogyan tudta megőrizni katonai-biztonságpolitikai befolyását az utódállamok fölött. A közelmúltból pedig a Grúziából 2008-ban kiszakított, Oroszországon és Venezuelán kívül függetlenként senki által el nem ismert két szakadár terület, Abháza és Dél-Oszétia juthat a figyelmes olvasók eszébe.

Nem volt kivétel Ukrajna sem. A Krímben korábban is mindig olyankor erősödtek fel a szeparatista hangok, amikor éppen feszültebbé vált Moszkva és Kijev viszonya. Különösen igaz volt ez a 2004 és 2010 közötti, nyugatbarát, „narancsos” időszakra. A krími szeparatizmus mellett Moszkva egyébként hasonló periodicitással állt ki a kárpátaljai ruszinok önrendelkezési joga mellett is, hogy ezzel is nyomást gyakorolhasson Kijevre a kétoldalú kapcsolatok feszültebb periódusaiban.

A fenti logika mentén a jelenlegi kelet-ukrajnai eseményeket is az orosz nyomásgyakorlási logika mentén célszerű értelmezni. Azaz nem arról van szó, hogy Donyeckben vagy épp Luhanszkban hirtelen nagy létszámú, komoly tömegtámogatottságot élvező, spontán szeparatista mozgalmak bukkantak volna fel a semmiből, amelyek demokratikus jogukkal élve függetlenséget követelnek. A donyecki, luhanszki események szervesen kapcsolódnak az orosz-ukrán viszony feszültségeihez, és a demonstrálók követelései is illeszkednek az új ukrán vezetéssel szemben megfogalmazott orosz elvárásokhoz. Más megfogalmazásban tehát a kelet-ukrajnai zavargások leginkább Moszkva érdekeit szolgálják, és jó eséllyel szervezetileg sem függetlenek az orosz államtól.

Háború helyett Ukrajna föderális átalakítása?

Arra kérdésre, hogy a jelenlegi kelet-ukrajnai zavargások jelentenek-e valós veszélyt Ukrajna területi integritására, leginkább azt a választ lehet adni, hogy attól függ, Kijev mennyire lesz képes és hajlandó az orosz elvárásoknak megfelelően viselkedni, illetve mennyire sikerül a nemzetközi közösségnek „felpuhítani” ezeket az elvárásokat. A március 18-án meghirdetett orosz céloktól ugyanis Moszkva láthatóan nem kíván már eltérni, ami azt is jelenti, hogy ha az ukrán fél képes ezeknek legalább részben megfelelni, akkor elkerülhető az eszkaláció.

Biztató jelek már akadnak. Jacenyuk miniszterelnök többször is utalt rá, hogy a kijevi vezetés kész növelni a régiók önállóságát, ezzel erősítve a keleti, oroszajkú megyék képviseletét. Emellett az is elhangzott már, hogy Kijev csak az EU-val való kapcsolatok szorosabbra fűzésére törekszik, míg a NATO-csatlakozást nem ambicionálja, ami Moszkva egyik legfontosabb követelése volt. A szélsőséges nacionalisták elleni fellépésben is látszanak az első lépések: a kormány próbálkozik a január-február folyamán eltűnt több ezer kézifegyver begyűjtésével és a különféle milíciák lefegyverzésével. Emellett egy – részleteiben legalábbis homályos – rendőri akció során életét vesztette a radikálisok emblematikus vezetője, a Szasko Belij néven is ismert Olekszandr Muzicsko, akivel egy komoly rizikófaktor került ki a rendezési folyamatból.

Ebbe az irányba hat a nemzetközi közösség egyre erősebb, egyre koherensebb szerepvállalása is. Míg a Krím elszakítása sokakat meglepetésként ért, mára az Egyesült Államoknak és az Európai Uniónak is kellő ideje volt további lépéseik megtervezésére és a szükséges forgatókönyvek kidolgozására. A politikai nyomásgyakorlásnak, az eddigi szankcióknak és a további büntetőintézkedések kilátásba helyezésének is megvolt a maguk hatása: míg a krími események kapcsán Oroszország abszolút nem volt együttműködő, és a kérdést szinte saját belügyeként kezelte, jelenleg viszont már a legmagasabb szinten zajlanak az amerikai, uniós és orosz egyeztetések a válság megoldásáról. Ezzel párhuzamosan az orosz vezetés engedett korábbi, a kijevi kormányt el nem ismerő magatartásából is; már orosz-ukrán külügyminiszteri találkozóra is sor került. Ezzel együtt jelen cikk lezárása idején még nem látszik, hogyan alakul majd az ukrán alkotmányreform és hogyan sikerül intézményes garanciákat adni a kelet-ukrajnai régiók érdekeinek erősebb képviseletére.

Aggodalomra ad okot a Donyeck megyei helyzet: április 13-án az ukrán kormány nagyarányú terrorizmusellenes hadművelet indítását jelentette be, amelyben a hadsereg egységei is részt vesznek majd. Ha erre valóban sor kerül, akkor a feltehetően orosz diverziós alakulatok utánpótlás és érdemi helyi támogatás hiányában nem sokáig tarthatják magukat a reguláris haderővel szemben. Az elhúzódó partizánháború így nem reális opció. Szigorúan katonai értelemben tehát Moszkvának két választása maradna: vagy kivonja a különleges erőket Ukrajnából, ezzel lényegében feladva politikai céljait, vagy a határon felsorakoztatott reguláris erőivel is támadást indít Ukrajna ellen, aminek viszont beláthatatlan nemzetközi következményei lennének.

A clausewitz-i logika szerint azonban mégis egy harmadik lehetőség tűnik inkább valószínűnek. Annak érdekében, hogy fokozza a kijevi kormányra nehezedő nyomást, és elérje fentebb vázolt politikai céljait, Oroszország még jó ideig biztosan fenntartja majd a feszültséget a donyecki régióban, anélkül azonban, hogy az eddiginél lényegesen erőszakosabb fellépésre – például nagyléptékű katonai támadásra – kerülne sor. Másképp fogalmazva tehát, a Donyeck megyei események jelen állás szerint nem egy Ukrajna elleni háború, vagy az ország szétszakítására tett lépések előkészületeként értelmezendőek, hanem továbbra is elsősorban politikai nyomásgyakorlási eszközként.

Erre utalnak az ukrán kormány reakciói is: az antiterrorista művelet bejelentésével párhuzamosan Jacenyuk miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy szükséges az ország közjogi berendezkedésének átalakulása, és több hatalmat kell adni a régióknak, Turcsinov ideiglenes államfő pedig hétfőn délelőtt már felvetette, hogy a május 25-i elnökválasztással egy időben népszavazást lehetne tartani az ország föderális átalakításáról. Lényegében tehát ígéretet tettek a legfontosabb orosz követelés teljesítésére.

Ami a folytatást illeti, természetesen még korai volna bármi biztosat mondani arról, hogy ez kielégítő lesz-e Moszkva számára, azonban az orosz külpolitika eddigi magatartása alapján megfelelőnek kellene lennie. Jó eséllyel persze létezik olyan orosz forgatókönyv is, amely Ukrajna további feldarabolásával számol (nota bene: önmagában a terv létezése még nem feltétlenül baj), azonban ha az ukrán kormány képes lesz érdemi erőt mutatni a Donyeck megyei események kapcsán, akkor az orosz politika valószínűleg megáll a föderális átalakulás, a semlegesség és a kisebbségvédelmi jogok kikényszerítésénél. Így el lehetne kerülni az Oroszországot sújtó további külpolitikai és gazdasági károkat, miközben a hazai közönségnek sikerként lehet tálalni az elért eredményeket. Ezzel együtt várható, hogy az orosz-ukrán határon felsorakoztatott csapatok várhatóan még jó ideig a helyükön maradnak, sőt, nyomásgyakorlási céllal nem zárható ki az sem, hogy kisebb incidensekre is sor kerül akár orosz-ukrán, akár orosz-NATO viszonylatban.

A Krímben szerzett tapasztalatok alapján kimondható, hogy Oroszország számára a katonai erő – nem feltétlenül nyílt – alkalmazása, illetve az azzal való fenyegetés továbbra is a politikai érdekérvényesítés eszköztárának szerves része marad. Annál is inkább, hiszen ezek a módszerek a Krímben egyértelműen sikeresnek bizonyultak, és jelenleg úgy látszik, hogy Kelet-Ukrajnában is eredményesek lesznek. Ez nem sok jót jelent a tágabb kelet-európai térség államai számára.

 

A szerző külpolitikai szakértő