Hont András
Hont András

A Sziget léte azt mutatja, hogy bármit megvehetnek, de semmit el nem vehetnek.

Évek óta nem voltam a Szigeten. Amikor legutóbb kinn jártam, már akkor is nagyon különbözött a kezdetektől, de nyomokban itt-ott még fölfedezhető volt az a jelleg, hangulat, amelyik egyedivé és népszerűvé tette a fesztivált. Az első évek atmoszféráját a „kell egy hét együttlét” mottó jegyében a határon belülről és kívülről csődülő diákok, vidéki punkok, öreg rockerek, az urbánus értelmiség jellegzetes figurái, a pesti flaszter hobói, hippicsaládok és beazonosíthatatlan különcök közös házibulija teremtette meg; továbbá az a felhajtóerő, amelyet a megelőző évtizedekben föld alá nyomott szubkultúrák hirtelen napfényre törése okozott. A Sziget sajátos légkörének hamar híre ment, a nagyon-nagyon kevés magyar produktum egyike, amelyért külföldiek hajlandók voltak pénzt, időt, kilométereket áldozni.

Az egykori szigetelő ma már nem találhatta meg a korábbi karaktert és életérzést. Találhatott helyette mást. Leginkább a NER és a kapitalizmus, valamint a nyugati (alsó-)középosztály csemetéinek találkozását a boncasztalon. Az utóbbi nem baj, sőt jó, a középső szükségszerű, az első komponens (mármint a NER) pedig hosszú, de legalábbis középtávon elviselendő, ám lényegtelen. Mert hiába csapatja ezerrel a VIP-szektorban, fölhajtott gallérú piképólóban, divatborokkal és elnyűhetetlen derűvel a rezsim gondtalan aranyifjúsága, vagy pásztázza a fölhozatalt a hatalom megannyi száradt lelkű, kiélt tekintetű üzleti partnere, önmagában az a tény, hogy mindezt olyan helyszínen teszik, ahol a legkülönfélébb etnikumok, stílusok, fölfogások, életmódok keverednek színes kavalkádban, ahol a méregdrága jegyért fizetni tudó és akaró magyar fiatalok ilyen – erősen kommercializált – körülmények között ismerkednek kortársaikkal, ahol a bunkóság, az agresszió változatlanul nem része a kultúrának, ahol hajnaltájban a színes bőrű svájci srác paypass-szal fizeti az italt transzvesztita partnerének, miközben valami afrokommunista zenekar játszik a háttérben, szóval mindez egyet jelent: a kurzus vereségét. A rendszer fejesei és kitartottjai azt tartják sikkesnek és sikeresnek, aminek a tagadására itthon az uralmukat építik. A globalizáció, a multikulturalizmus némi szabadossággal vegyítve, az integrálódó Európa, a tolerancia kultusza, a piaci logika és annak racionális kritikája. A Sziget léte azt mutatja, hogy bármit megvehetnek, de semmit el nem vehetnek.

Ami viszont a korai Szigetet is jellemző szellemiséget és mentalitást illeti, azt fenntartják más helyeken és közösségekben. És ez sokkal fontosabb tevékenység, mint rágni folyamatosan a gittet, hogy melyik teljesen alkalmatlan vagy egyenesen borzasztó ellenzéki formáció, elhasznált párt, önimádó sarlatán köré szervezett szekta, politikusosdit játszó babazsúr hogyan, milyen fölállásban, kivel együtt és kitől külön bukik meg a következő, választásnak csúfolt megméretésen. Ennek szüntelen taglalata fárasztó, unalmas és nevetséges. Akad jobb dolgunk.

Tizenöt évvel ezelőtt – aktuális választási vereségét leplezendő –, emlékezetes szónoklatában Orbán Viktor azt találta mondani, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Ha jobban belegondolok, a vele rokonszenvezők körében is fölszisszenést kiváltó megjegyzésével Orbán nem megbélyegzett és kirekesztett, hanem egyszerűen tévedett. Magyarországon a haza, a haza valódi értékei többször is ellenzékbe szorultak, néha egyenesen illegalitásba. Messzebb ne menjünk, magának a magyar nyelvnek a hivatalossá tétele is ellenzéki program volt. Ahogy a dualizmus megcsontosodó (a teljes népesség mintegy 6 százalékának választójogán alapuló) berendezkedésével, kulturális-világnézeti kánonjával szemben bontakozott ki az új magyar tudás és lélek az irodalomban, a képzőművészetekben, a zenében, a természettudományokban, a bölcseletben; a fennálló rendet feszegették a szociális irányzatok, választójogi küzdelmek, emancipációs törekvések. Vagy a Horthy-korszakban is az oppozíció része volt a falukutató mozgalom és többnyire a népi irodalom egésze, a liberális és baloldali publicisztika, a szervezett munkásság önképzőkörei. A szocializmusban családok ezrei őrizték a polgári műveltséget és ethoszt, mások meg egészen másba fogtak.

A föld alatt, klubokban, pincehelyiségekben, repülő egyetemeken új kultúra, új identitás, új szemlélet született. Ami a rendszerváltás után igazán meghatározó, korformáló, esetleg nemzetközileg is elismert lett, annak általában szervezetileg/személyileg is köze van a nyolcvanas évek undergroundjához a Szigettől a Saul fiáig, a Tilos Rádiótól az A38-ig, a független színházi társulatoktól a hagyományos sajtónyelvet szétbombázó hírlapi stílusig, vagy annak a világnak az utánérzését adják a romkocsmáktól a street art gallerykig. Mindez nem függetleníthető a mögöttes eszmeiségtől és szabadságvágytól.

A mai magyar valóság legértékesebb és legkelendőbb elemei a hatalommal szemben születtek, most pedig a hatalommal szemben kell megóvni őket. Magunknak. Megőrizni saját intézményeinket, fórumainkat, társaságainkat, alkotásainkat, életvitelünket, jókedvünket. Azt senki sem ígérheti meg felelősséggel, hogy a haza fényre derül, mert bár a sötétség tényleg nem tarthat örökké, de még hosszan uralkodhat. Ám az rajtunk múlik, hogy itt-ott pislákol-e némi fény.

HONT ANDRÁS

a HVG munkatársa