Pokorni Zoltán az első Fidesz-kormány oktatási minisztere a budapesti gettó felszabadításának 55. évfordulóján, 2000. január 18-án javasolta az Országgyűlésnek, hogy a középiskolákban minden évben április 16-án emlékezzenek meg a holokausztról. A javaslatot a képviselők elfogadták, így 2001 óta minden évben április 16-án tartják a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját, arra emlékezve, hogy 1944-ben a náci megszállókkal együttműködő magyar közigazgatás és rendvédelem ezen a napon kezdte meg a hazai zsidóság gettóba zárását. A példátlan gyorsasággal lezajlott gettósítás után, május közepe és július eleje között a vidéki zsidóságot az auschwitzi megsemmisítő táborba deportálták.

A holokauszt magyarországi áldozatairól való megemlékezésre a Fidesz-kormányzat mindig is nagy hangsúlyt fektetett. A deportálások hetvenedik évfordulója kapcsán a 2014. évet holokauszt-emlékévvé nyilvánították. Az emlékév alkalmából a kormány által kiadott „szellemi alapvetés” többek között kimondja: „A magyar holokauszt az egész magyar nemzet, az összmagyarság tragédiája. Minden erőszakkal elhurcolttal kevesebben és kevesebbek lettünk, bárhogyan is számoljuk az áldozatokat, mert egy emberélet kiontása is sok. Fölfoghatatlanul pótolhatatlan a hiány.”

Orbán Viktor 2014-ben, a holokauszt-emléknap alkalmából a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) írt levelében kifejtette: „A magyar zsidóság fájdalma minden magyar ember fájdalma. Bár a holokauszt borzalma zsidó honfitársainkra méretett, az ő életüket, javaikat pusztította el, a nemzet közös fájdalma és vesztesége volt."

A miniszterelnök már sokszor – legutóbb 2018. március 26-án, a felújított szabadkai zsinagóga avatásán – megemlékezett a magyar zsidóság tragédiájáról, és többször is hangoztatta, hogy a magyar zsidók közössége mindig számíthat a kormány tiszteletére, barátságára és védelmére.

A megemlékezések és fogadkozások ellenére azonban felmerül, hogy mennyire tekinthető következetesnek egy olyan kormányzat emlékezetpolitikája, amely különös nosztalgiával, megértéssel fordul a Horthy-rendszer felé. Kifejeződik ez a 2011-ben elfogadott Alaptörvény Nemzeti Hitvallásnak nevezett részében, amely kimondja: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk….” Ezzel a mondattal épp a Horthy-rendszer legnagyobb szégyene, a zsidók elpusztításában való részvétel került zárójelbe. Ennek a mondatnak az üzenete az, hogy mindaz, ami a német megszállás után történt, azért a magyar kormányzat és az 1944. október 15-i nyilas hatalomátvételig az ország élén álló Horthy már nem felelős. Ennek a szemléletnek a szüleménye a német megszállás áldozatainak a holokauszt-emlékévben felállított emlékműve is, amely elmossa a különbséget a szervezett népirtás és a hadiesemények áldozatai között. Ez a szemlélet köszönt vissza Orbán Viktornak a megújult Klebelsberg-kastély ünnepélyes átadásán 2017. június 20-án elmondott beszédében, amelyben kivételes államférfinak nevezte a kormányzót.

A korszakhoz és magához a kormányzóhoz való viszonyulás kérdéséhez fontos adalék, hogy az Orbán-kormányhoz közel álló Keresztény Értelmiségiek Szövetsége a közelmúltban szentmisével és beszédekkel kívánt megemlékezni Horthy születésnapjáról. A tervezett méltatás nemzetközi és hazai felháborodás váltott ki, amihez hozzájárult az is, hogy az eseményre 2018. január 27-én, a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapján került volna sor. A végül lemondott megemlékezés egyik szónoka Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke lett volna. Az Országgyűlés elnöke, Kövér László az ellenzéki pártokról tett 2018. március 31-i nyilatkozatában utalt közvetve arra, hogy mit gondol a Horthy-rendszerről.  „Ha a magyar parlamentarizmus történetére visszatekintünk, akkor csak az első világháborút megelőző és azt közvetlenül követő időszakban találunk ilyen intellektuálisan és morálisan semmirekellő társaságot, melléjük sorolva még a két háború közötti korszak nyilas ellenzékét.” Vagyis Kövér a zsidóellenes törvényeket bevezető, majd az 1941-es és 1944-es deportálásokat levezénylő politikai-katonai vezetést az Orbán-rendszerrel szemben álló politikai ellenzék fölé helyezi, mégpedig morális alapon.

A holokauszt áldozatairól való megemlékezés azonban nemcsak a múltról, hanem a jelenről is szól. „Célunk, hogy minden korosztályban létrejöjjön az az erkölcsi tartás, egyéni morális felelősségtudat, amely nélkül sohasem lehetünk biztosak abban, hogy a holokauszthoz vagy ahhoz hasonló népirtáshoz vezető politikai folyamatokat, társadalomlélektani helyzeteket el tudjuk kerülni. A holokausztra való emlékezés (…) nemcsak morális feladat, de társadalomfejlődésünk nagy leckéje is, hiszen csak felelős polgárok alkothatnak erős és önbizalommal rendelkező nemzetet” – írta Pokorni Zoltán 2001 februárjában, az emléknap megrendezéséről szóló iskolai segédkönyv bevezetőjében.

De mennyit ér egy olyan kormányzat megemlékezése, amely, ha szükségét látja, gátlástalanul kihasználja a lakosság számottevő részében meglévő cigányellenes indulatokat és homofób érzéseket? Hogyan tud hitelesen beszélni a zsidóság egykori üldöztetéséről egy olyan vezetés, amely politikája középpontjába a menekültekkel szembeni gyűlölet szítását állítja? Mit gondoljunk egy olyan kormányról, amelyik megemlékezik a holokauszt áldozatairól, miközben rasszizmusba hajló propagandakampányt folytat, amelynek hatására számos településen hivatalosan befogadott menekülteket még napokra sem tűrnek meg és rendőrért kiáltanak egy színes bőrű turista láttán? Létrejöhet-e egy felelős polgárokból álló, erős önbizalommal rendelkező nemzet egy olyan országban, amelynek lakossága vevő az ilyen típusú manipulációkra?

A menekültek elleni uszítás ráadásul olyan elemeket is felhasznál, amelyek már a régi zsidóellenes kampányokban is előfordultak. Mivel a zsidók jelentős része az orosz pogromok elől menekülve érkezett Magyarországra, az antiszemiták szemében ők voltak az „idegenek”, a „migránsok”.  Ők voltak azok, akik „elvették” a magyarok életlehetőségeit és akik az ország „meghódítására” készültek.

Az összeesküvés-elméletek szerzői és követői a világ eseményeit a jó és a rossz között folyamatosan zajló apokaliptikus küzdelem keretében látják.  A 19. század végétől a nácizmus bukásáig terjedő időszakban a leghatásosabb legenda az volt, hogy a világ sorsa a világuralomra törő plutokrata /bolsevik zsidóság és a „keresztény-nemzeti” erők harcában fog eldőlni.  Bizonyítékul a „Zion bölcseinek jegyzőkönyve” című hamisítványt hozták fel, amely a világ fölötti uralom megszerzésének módozatairól szólt.   Ezzel a koncepcióval mutat rokonságot a kormányzat által terjesztett új „végső” harc, amely a „globális háttérhatalom” és a nemzetállamok között folyik. A pontosan sosem definiált, balladai homályban tartott „háttérhatalom” céljait a nem létező „Soros-terv” mondja el.  Jórészt erre hivatkozva a kormányzat azt terjeszti, hogy a „spekuláns” Soros György megvásárolt EU-s bürokraták és kétezer magyarországi ügynöke segítségével készül arra, hogy migránsok tízmillióinak betelepítésével megsemmisítse a „keresztény Európát”.

Vajon méltó-e az a kormány a holokauszt áldozatairól való megemlékezésre, amely burkolt antiszemitizmust tartalmazó összeesküvés-elméletet tesz meg politikája központi elemének?

A nyílt diktatúrák, a demokráciától eltávolodó kormányzatok mindig is szívesen használtak és használnak összeesküvés-elméleteket és rasszizmusba hajló retorikát. A hatalomhoz mindenáron ragaszkodó kormányzat szükségszerűen ellenségek kreálásával igyekszik elterelni a figyelmet azokról a problémáktól, amelyekkel nem tud megküzdeni.