Tóta W. Árpád
Tóta W. Árpád

A Hátország Színház megalakulásából nyilván botrány lesz, befogott orral szentségel majd az ún. balliberális tábor, és ezzel Dörner György prófétikus pályázatának első pontja máris valóra válik. Hiszen éppen azt írja, hogy a legfőbb célja ezeknek az idegesítése, ő itt nem művészi koncepcióval készül, hanem hadüzenettel. Pedig nem történt sem égbekiáltó botrány, sem radikális áttörés. Csak újabb esélyt kaptak a halmozottan hátrányos helyzetűek.

 

©
Magyarországon eddig egyetlen kis társulat, a Baltazár Színház tűzte ki céljául, hogy az értelmi sérültekhez is elvigye a színjátszás örömét. Ennek a csodálatos, nemes kezdeményezésnek azonban megvannak a korlátai; például nem kap évente négyszázmillió forintot, sem állandó játszóhelyet, továbbá ott csak a színészek fogyatékosok, a társulat vezetése és a közönség nem az. Az Új Színház újjászervezése végre a rendezés, a gazdasági menedzsment, a kultúrpolitika területén is esélyt ad a rászorulóknak.

Dörner pályamunkája magáért beszél, úgy kell megmaradnia az örökkévalóságnak, ahogy van. Színészi teljesítmény, átütő erővel ábrázolja a megborulást, a monomániát, a menekülést az értelmetlen szlogenekbe, a tragikus igyekezetet, hogy teremtsen magának egy kellemesen egyszerű világot, ahol a jók mi vagyunk, és amit nem értünk, az meg a rossz.

„…a színház nevét is megváltoztatnám, mert most hamis képzeteket kelt. Azt üzeni, hogy ami új, az mindjárt érték is. Ez pedig nem igaz. Ami csak azért új, hogy ezt hirdethesse magáról, az attól, különösen az elfajzott, beteges liberális hegemóniában lehet retrográd is, vagy talmi. A fenntartó hozzájárulásával Hátország Színházra szeretném változtatni a firmát.”

Hangsúlyozva aláhúzom, a dokumentum nem arról tanúskodik, hogy Dörner őrült lenne, hanem hogy meggyőzően el tudja játszani. Azért akarja eljátszani, mert úgy mérte fel, hogy a főváros egy futóbolondot keres az Új Színház élére. És halálpontosan eltalálta.

Nem volt persze nehéz, Kerényi Imre kijelölte az utat. Az elmebaj nemhogy színházigazgatásra jogosít, de akár az ország összes önkormányzatának dirigálására is.

„A Hátország a szociálliberális iga alatt nyögő magyarságot jelképezi. Egy, az egész nemzet számára életbevágóan fontos visszafoglalási igényt jelent be.”

Dörner tudja, mire rezonál a tapló, akinek a népies műdal jelenti a nemzeti kultúrát, aki hasra esik egy műanyag tárogatótól (ami ugye eleve egy kamu), aki nagybetűvel írja le, hogy ő Magyar. Hát akkor eljátssza nekik. Ő és harcostársai bulvárt csinálnak, hidegen és precízen, ahogy más irányokban Hajdú Péter vagy Árpa Attila, csak ennek az irányzatnak az is része, hogy megátkozzuk a bulvárt, hetedíziglen, az alantas igények kiszolgálását, és éppen ezzel szolgáljuk ki őket.

„…megindítja a visszafoglalást a liberális, pesti vicchullám, pénzcsinálás és újabban a szórakoztató liberális állam sokszor a bordélyházak szintjére süllyedt csomópontjai ellen.”

Mivel ezzel az alakítással nyerte el a színházat, nyilván ennek megfelelően is fogja vezetni; színészóriásként nem okoz neki gondot, hogy miközben amúgy normális ember, megteremtsen Budapesten egy hiánypótló műhelyt, amely az ilyen típusú sérültek igényeit elégíti ki.

Mert ők is sokan vannak, és ők is emberek. Emberek, akik azért néznek meg egy darabot vagy vesznek meg egy csomag töpörtyűt, mert oda van írva, hogy az nemzeti. Akik a népszínművek túljátszott pátoszát keresik, és eddig csak a mulatósban meg az úgynevezett nemzeti rockban találták meg. Nekik senki nem hegedült. Olyan szívmelengető kurzusfilm sem készül, mint a Julianus barát, a Sacra Corona vagy a Hídember volt. A jó kis andalító, nemzeti nagyságról duruzsoló erotikus magyarságmasszázs, az hiányzott eddig a színházi életből. Legalábbis ilyen küldetéses, bazári töménységben biztosan. És ehhez Csurka kell, mármint nem a valaha jó nevű drámaíró, hanem a MIÉP Csurkája, akinek munkássága évtizedek óta a zsidózásban merül ki.

„Nézőit az egész magyar hátországból, a nemzetállam gondolatát magukévá tett magyar emberekből kell összeszerveznie. Nevezhetnénk akár a Fényes Szelek színházának is, ha a kommunista métely ezt a mozgalmat is nem járatta volna le és nem fordította volna önmaga  ellen. Egy igazságos földosztás ma is aktuális, egy  igazságos színházosztás úgyszintén.”

Hogy Dörner csak játssza az eszét, az is kiderül a pályázatból. Bár végig a nemzet nevében ágál, hirtelen megjegyzi, hogy a Hátország Színházba busszal fogják felhordani a közönséget vidékről. Gondolom, beígérnek nekik egy hihetetlenül olcsó buszos wellnesskirándulást, aztán kapnak a nyakukba termékbemutatót. Igényt tart emellett a jobbos média ingyenreklámjára, sőt ahogy az agyafúrt CBA, ő is szeretne elhelyezni egy diszkrét felvarrót a mindenre kapható manöken, Schmitt Pál melegítőjére. Konkrétan az a terve, hogy majd ők lesznek az udvari társulat. És mivel Schmitt is annyit fog fel jobboldaliságból, nemzetből meg konzervativizmusból, hogy tárogatózni kell, ájtatoskodni és díszmagyarni, alighanem jó eséllyel indul. Menni fog ez, és bár Dörner habzó szájjal kel ki a szórakoztatás gondolata ellen, a Hátország Színházból akár fergeteges kabaré is kerekedhet, amit már nemcsak a mélymagyarok fognak élvezni, hanem valóban az egész nemzet. De legjobban a liberális pesti vicchullám közönsége.

Ez nyilván nem vigasztalja Márta Istvánt, meg azokat, akiknek elégtelen magyarságteljesítményük miatt kell majd távozniuk. Kár értük, de az egyáltalán nem kár, hogy a saját kultúrfölényében biztos nemzeti radikalizmus megjelenik a kultúrkampfban, és bizonyíthat. Alföldi Róbert megmutatta a siker egyik útját, de attól még lehet kísérletezni más utakon, hajrá. Elférnek ők is a sokszínű Magyarországon. Itt egy melegbár, ott egy szittya színház, amott meg a boszorkányszövetség. Kicsit sokba kerül ez nekünk, de azért élünk társadalomban, hogy az elesettektől ne tagadjuk meg a csoportterápiát.