Sintoista robotika

A Honda Asimo vagy a Sony Qrio névre keresztelt emberszerű masinája Japánban jóval több holmi divatos játéknál. Az utóbbi - 64 bites processzorral 192 Megabyte DRAM-mal, nyolcvan érzékelővel, két 110 ezer pixeles színes kamerával, hét mikrofonnal, hangszóróval és színes kijelzővel felszerelt, nyolcvan elektromotorral meghajtott - két lábon járó herkentyű például még nem került kereskedelmi forgalomba, mégis médiasztár. A bulvársajtó és a kereskedelmi televíziók a kis robot majd minden lépéséről beszámolnak: Qrio koncerten, Dubaiban vagy odahaza kisiskolásokkal...

Népszerű a NEC 2001-ben piacra dobott, PaPeRo (Partner-type Personal Robot) elnevezésű, 5 kilós, 40 centi magas, kerekeken guruló, gügyögő kisgyermekre hajazó házi- kedvence is, mely parancsszóra letölti az internetről és fel is olvassa gazdája elektronikus leveleit, szenzoraival érzékeli a simogatást, amelyért igen hálás, de azt is felfogja, milyen irányból szólnak hozzá. A PaPeRo sem csupán jópofa szórakoztatóeszköz, hanem a jenmilliárdos piacot jelentő, a tinédzserek által gerjesztett kavaii (magyarul: cuki) kultúra egyik legfőbb ikonja.

"Ezek az önjáró babák a kortárs japán tömegkultúra és a legfejlettebb robottechnológia szimbiózisának példái. Ilyen, az egész társadalmat átható mánia Európában vagy Amerikában ismeretlen" - állítja Karl McDorman, az Osakai Egyetem robotkutatója. Véleményét Ian Morton ír kultúrantropológus is osztja. Szerinte Japán egyebek közt abban is különbözik a nyugati kultúrkörtől, hogy ott az emberek nem tartanak a gépektől. Mifelénk - így Morton - a masinák félelmet keltő, "idegen fajnak" számítanak, legyen szó akár porszívóról, mosó- vagy mosogatógépről, netán automatizált gépsorról. A kultúrakutató szerint az antropomorf gépezetek az európai hagyomány ősi tabuját kezdik ki: az istenektől tüzet lopó Prométheusz, a repülés képességét elirigylő Ikarosz, valamint a Bábel tornyát építők megbűnhődéséről szóló antik "tanmesék" is azt példázzák, hogy pórul jár, aki a "fentiek" dolgába üti az orrát. Az ír antropológus egy középkori prágai rabbi ebbéli próbálkozásait körüljáró Gólem-legendát is megemlít - e szerint ugyan lehetséges Isten módjára lelket lehelni az élettelen agyagba, de abból nem ember, hanem valami torzszülött kreatúra lesz, amely szükségszerűen válik rosszá. Az elutasító európai attitűd nyilvánult meg Morton szerint az ipari forradalom hajnalán útjára indult luddita, avagy gépromboló mozgalomban is, amellett persze, hogy a technológiai revolúció elleni "haragnak" gazdasági mozgatórugói is voltak.

Az európai-amerikai popkultúrában az önállóságra tervezett géplények, vagyis a robotok - a szabályt erősítő kevés kivételtől eltekintve - negatív erők irányítása alatt álló, az emberiség ellen törő lények csoportjához tartoznak. Japánban más a helyzet. Az 1950-es évek elején jelent meg az első robotokról szóló képregény, melynek főhősét Tetsuwan Atomunak, azaz Atomszívűnek hívták. A mangák (sajátos vizualitású képregények) és az animék (a mangák képi világát idéző, már külföldön is rendkívül népszerű rajzfilmek) azóta is töretlen lendülettel népszerűsítik az emberszerű masinákat.

A japán robot emberarcú - állítja ennek kapcsán James Mathews, a Generation 5 (Ötödik generáció) című világhálós szakfolyóirat brit szerkesztője a távol-keleti szigetország popkultúrájáról írt tanulmányában. Japánban az egy főre jutó, autonóm viselkedésre képes elektronikus ketyerék száma jóval meghaladja a háziállatokét, majdnem minden háztartásban van ugyanis egy-két ilyen kvázirobot. Mathews szerint az emberi (vagy állati) fizimiskájú gépezetek egyedülálló népszerűségének oka egyfajta kulturális, világszemléletbeli - ha úgy tetszik: vallási - örökség. "Japán legnépszerűbb vallása, a sintoizmus hívei számára nincs túl nagy különbség az élő és az élettelen dolgok között, ami megkönnyíti a gépek antropomorfizálását, pozitív tulajdonságokkal való felruházását" - szól Morton magyarázata.

Mások - így a már idézett Mathews - úgy vélik, a japánok csak kényelmesen érzik magukat számítógépek és más technológiai eszközök használatakor, miközben emberek társaságában, különösen ha azok külföldiek, nagyobb stresszt élnek át, mint európai vagy amerikai társaik. Ennek következtében akár az idősebb korosztály is szívesebben veszi, ha egy drága háztartási robot takarítja ki a lakást, mint ha egy, a gépnél jóval kevesebbe kerülő Fülöp-szigeteki vagy koreai bevándorló.

VAJNA TAMÁS