Konvergenciaprogram-tervezetek

HVG

Látványosan elutasították az elemzők és a pénzpiac szereplői az euróbevezetés feltételeinek megteremtését vázoló konvergenciaprogram nulladik változatát. Miután a múlt héten néhány budapesti napilap közölte a szerkesztőségekbe eljuttatott munkapéldány részleteit, a világ gazdasági napilapjai újfent kitárgyalták a magyar államháztartás összes gondját-baját - a londoni The Financial Times például a tervezetben szereplő adatok alapján csak az euró 2016-os bevezetésére tippelt -, a forint pedig tovább gyengült. "A kiszivárogtatott anyag publikálói ártottak Magyarországnak, megzavarták a piacokat" - reagált öt nappal később, e hét keddjén Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a fejleményekre, külön is nehezményezve, hogy több lap arra utalt, a munkaanyag a kormányfő környezetéből került elő. Mindazonáltal a dokumentumon semmiféle titkosítás nem szerepel, az híven követi a brüsszeli sorvezetőt, és az önkéntes adatközlő személye minden jel szerint a konvergenciaprogrammal kapcsolatos munkafolyamathoz köthető. "Nem kívánok felelőst keresni, nyomozni" - zárta le a maga részéről az ügyet a miniszterelnök.

A munkaanyag publikálása e közjátéktól függetlenül fölöttébb időszerű volt. Gyurcsány Ferenc ugyanis július végén azt nyilatkozta, hogy a Brüsszelnek szeptember 1-jéig postázandó jelentést augusztus utolsó tíz napjában vitatják meg a parlamenti pártokkal és a szociális partnerekkel. Ez meg is történik - a miniszterelnök lapzártánk után tárgyal a munkavállalókkal, majd a munkaadókkal, jövő hétre pedig ötpárti megbeszélést tervez -, csakhogy nem a teljes tervezet, hanem annak 16 oldalas, politikai alapvetésekké egyszerűsített kivonata alapján. Ezt ismertette a kormányfő keddi sajtótájékoztatóján, hozzáfűzve, hogy a végső változatot szeptember 1-jén fogadja el a kormány. Mert - szemben a munkaanyagban foglaltakkal - elvileg még több változat is van.

Az első, a gyors kiigazítást feltételező egyensúlyi pálya nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az államháztartás hiánya már 2008-ra a hazai össztermék (GDP) 3,3 százalékára csökkenjen, ami a kötelező magánnyugdíj-pénztári befizetések állami bevételként való elszámolásával épp beállítaná az euró bevezetésének előfeltételéül szolgáló határértéket. Csakhogy ehhez - állapítja meg a hivatalos kormányzati dokumentum - további adóemelésekre és a szociális kiadások szűkítésére volna szükség. Lassú kiigazítással a hiány 3 százalék alá szorítása 2010-ig elhúzható, ám ebben az esetben tartóssá válik a 2 százalékot alig meghaladó gazdasági növekedés. Nem kétséges tehát, hogy a kormány a középső, a munkaanyagban egyedüliként részletezett megoldást preferálja a hiánycél 2009-es teljesítésével; a lakosságra és az üzleti szektorra zúduló terhek ez esetben is 2007-re koncentrálódnak, ám a mai szociális és nyugdíjrendszer talán nagyobb nyesegetések nélkül maradhat fenn.

Az egyensúlyi pálya kiválasztásának azért van különös tétje, mert a Gyurcsány-kormánynak a saját árnyékával is meg kell birkóznia. A szocialista-szabaddemokrata koalíció ugyanis öt éven belül kétszer - véletlenül épp a választási években - produkált olyan méretű, a hazai össztermék (GDP) 10 százalékára rúgó államháztartási hiányt, amilyent egyszer is legfeljebb gazdasági válsághelyzet vagy elemi katasztrófák sorozata esetén nézne el a nemzetközi pénzvilág. Közben a deficit és az államadósság ledolgozására tett ígéreteit sem tartotta be, sőt 2004-től - némi javulás után - mindkettőt növelte, holott Magyarországot Brüsszel túlzottdeficit-eljárás alá vonta. Ennek szempontrendszere pedig "minden évben meghatározott minimális javulást" feltételez. A 2006-ra tervezett 4,7 százalékos deficitcél azonban a választások lezárulta után végrehajtott korrekciókkal egyenesen 10,1 százalékra nőtt, ami nem fedi pontosan a valóságot, mert az előbbi a kötelező magánnyugdíj-pénztári befizetésekkel korrigált, az utóbbi pedig tisztítatlan mutató (lásd táblázatunkat a 11. oldalon), így az eltérés "csupán" a GDP 4 százalékára, azaz mintegy 900 milliárd forintra tehető. A hivatalos dokumentum tanúsága szerint azonban a kormányzat szakít korábbi gyakorlatával, és már nem a ténykedését a legelőnyösebb színben feltüntető korrigált adatokkal, hanem a reálisakkal operál; talán ezért sokkolta a piacot, hogy az államadósság a GDP 70 százaléka felé tör, holott a legutóbbi változatban még 60 százalék alatt maradt.

De szakított a kormány azzal a gyakorlattal is, hogy fatális tervezési hibák esetén legalább bűnbakot jelöl ki (Medgyessy Péter pénzügyminisztere, László Csaba 2003 decemberében a mostaninál kisebb számszaki hibába bukott bele). Ugyanaz a pénzügyi vezérkar magyarázza most a bizonyítványt, amely alig fél éve még törvénybe kívánta foglalni, hogy 2007-ben az államháztartás hiánya legfeljebb a GDP 3,3, 2008-ban pedig már csak 1,9 százaléka lehet (HVG, 2006. február 5.). Ezzel az erőltetett menettel szemben az eurós céldátum kitűzését megspóroló tervezet még 2009-ben is valamelyest a csatlakozás feltételéül megszabott 3 százalékot meghaladó deficitet prognosztizál.

Okkal volna elvárható az előzmények után, hogy az ország valamennyi számottevő politikai és érdekcsoportja az eladósodás, a jövő felélése miatti aggodalmában mielőbbi konszolidációt szorgalmazzon, netán érdemi módon részt is vállaljon annak kidolgozásában. Ám erről szó sincs. A kormány a választások előtt elhallgatta a kampány hónapjaiban már előkészített, kényelmetlen kiigazító döntéseket, az Új egyensúly programmal csak júniusban állt elő (HVG, 2006. június 24.), és azóta is főként a kulisszák mögött ügyködik. Az ellenzék fő ereje, a Fidesz pedig egyenesen a Gyurcsány-csomag megbuktatását állította országos önkormányzati kampányának középpontjába, és kiáltványához aláírásgyűjtést szervez, nehogy - úgymond - a politikai hazugságok árát a családokkal és a magyar fiatalokkal fizettessék meg. Változatlanul azt az illúziót kelti, hogy más megoldás is létezik, például egy adócsökkentésre épülő program, ám annak még a vázlatos levezetésével is adós. A Fidesz köreiből a párt által hovatovább másfél-két éve válságosnak titulált helyzet dacára mindössze egyetlen, intellektuálisan is komolyan vehető tanulmány került nyilvánosságra, az Orbán Viktor felkérésére Bod Péter Ákos, Mellár Tamás és Vukovich Gabriella által összeállított Fehér könyv, amely reális elemzése a magyar gazdaság állapotának. Ám terápiára a kötet szerzői sem vállalkoztak.

Bár radikális konszolidációs program - amire szükség volna - önkéntes felajánlásokból aligha állítható össze, a minden fronton megnyilvánuló merev ellenkezés a kormány egyensúlyteremtő programjával szemben sem gyors stabilizációval, sem korai euróbevezetéssel nem kecsegtet. A munkavállalók a korábbi, törvényben is rögzített, ám a választások óta visszavont bérfelzárkóztatási, adó- és járulékcsökkentési ígéretekhez ragaszkodnak, a munkaadók az egyensúlyteremtés címén rájuk rótt új adókat nehezményezik. Az elemzők és a pénzvilág pedig az Új egyensúly program ellentmondásosságát hánytorgatják föl - a konvergenciaprogram pedig erre épül -, miszerint abban nagyobb hangsúly jut a bevételek növelésének, mint a kiadáscsökkentésnek, illetve azt hangoztatják, hogy a szociális juttatások számottevő megnyirbálása nélkül esély sincs a magyar gazdaság fenntartható pályára állítására, annak részeként pedig az adószintek későbbi mérséklésére. Aggodalmuk a tekintetben nem is alaptalan, hogy egyelőre sokkal kevésbé markáns az államigazgatás karcsúsításával, a társadalombiztosítási reformokkal elérhető kiadáscsökkentés, mint az Országgyűlés által már elfogadott adóemelésekkel bezsebelhető bevételi többlet. Holott a program - mint olvasható benne - "a hiány mérsékléséhez szükséges források 80 százalékát az állami kiadások GDP-hez viszonyított arányának mérséklésével kívánja megteremteni, és csupán 20 százalékát az adók átmeneti növelésével". Ám ha az államigazgatás karcsúsítása, az önkormányzatok, az egészségügy és az oktatás tartós megtakarításokkal járó megreformálása nem hoz közeli eredményt, nem lesz mód a mai adószint csökkentésére.

Ami pedig a maastrichti kritériumok teljesíthetőségét illeti, az államháztartás kiadási többletének leszorítása a GDP 3 százaléka alá 2009-re nem teljesíthetetlen feladat - igaz, ilyen mértékű deficitcsökkentésre három év alatt még nem volt példa Magyarországon. Még 1995 és 1998 között sem, amikor a Horn-kormánynak kétharmados parlamenti többsége volt. A GDP 72,2 százalékán tetőző, 2009-re onnan 70 százalékra mérséklődő államadósság ugyan jócskán meghaladja a 60 százalékos küszöbértéket, ám e tekintetben Brüsszel már többször is elnézőnek bizonyult. Belgium, Görög- és Olaszország például ennél jóval nagyobb államadóssággal csatlakozott az eurózónához, 2005-ben pedig az övezet tagállamainak adósságmutatója átlag 70,7 százalék volt. E téren a tendencia - vagyis az adósság csökkenésének ténye - fontosabb, mint a tényleges arányszám. A tervezet 2010-re 68-69, 2011-re pedig 65-67 százalékos GDP-arányos államadóssággal kalkulál.

Az inflációs kritérium teljesítése azonban afféle mozgó cél követése: 2006 júniusában például a főszabály - a három legalacsonyabb inflációjú ország plusz 1,5 százalékpont - 3,1 százalékos fogyasztóiár-emelkedésnél szabná meg a limitet. A magyarországi infláció egyelőre ezt nem haladja meg, csakhogy a forgalmi és jövedéki adók, valamint az energiaárak emelésével ismét a magasba tör. A konvergenciajelentés 2007-re 6,2, majd ismét 3 százalék körüli inflációt jövendöl, abban bízva, hogy a kormányzati döntések egyszeri hatásainak elmúltával az áremelkedés üteme visszasimul a maihoz hasonló trendbe. Ám erre nincs garancia. A szolgáltatások drágulása folyamatosan 3 százalék fölött van, az élelmiszereké most gyorsul, az importált energiahordozóké megtippelhetetlen, és a tartós fogyasztási cikkek áresését is lassíthatja a forint gyengülése. Valószínűleg a hatósági árak költségnövekedéssel indokolt emelése sem fúj ki 2009-re. Vagy ha mégis, abból is lehet baj, az Európai Központi Bank (EKB) ugyanis nemcsak azok inflációját, hanem árszintjét is mérlegeli. Legutóbbi jelentésében például az euróaspiráns Litvánia esetében kifogásolta, hogy "a háztartások 2005-ben még mindig csak az átlagos euróövezeti ár 50 százalékát fizették az importgázért" - vagyis potenciális inflációnövelő tényezőnek tekintette a lakossági gázpiacot. Olyan kormányzati dezinflációs döntésre pedig aligha lesz mód a közeli jövőben, mint amilyen az idei év elején történt, amikor is az általános forgalmi adó 25 százalékos kulcsa 20 százalékra csökkent. E végső árfékező fegyvert a kormány idő előtt sütötte el.

A maastrichti kamatlimit jelenleg 6 százalék körül van, ezt a 6 százalékot a magyar kamat- és állampapír-hozamszint jócskán meghaladja, ám a tapasztalatok szerint az euró átvételéhez közeledő országok kamatszintje csökken. Csakhogy Magyarországon a forint gyengülése, az áremelkedés gyorsulása, a pénzpiaci hozamok emelkedése és az euróövezeti tagság távolodása egyaránt kamatemelési várakozásokat kelt, amelyek elől a Magyar Nemzeti Bank még akkor sem tudna kitérni, ha nagyon akarna.

Mivel mind az infláció, mind pedig a kamatszint alakulása a piaci folyamatokon is múlik, van ráció abban az egyre gyakoribb kormányzati érvelésben, hogy a kormány csak az egyensúlyteremtésre vállalkozhat, s ezért a konvergenciaprogramban is csupán ennek a menetrendjét vázolja fel, csatlakozási céldátum megjelölése nélkül. Ezt Riecke Werner, a jegybank korábbi alelnöke azzal toldotta meg a Világgazdaság című napilapban megjelent írásában, hogy "az elmúlt évek fiskális ámokfutása után" a kormány nem is tehet "hihető utalást" az euró bevezetésének időpontjára. Ugyanakkor a céldátum megjelölése mellett érvelők amiatt aggódnak, hogy ennek hiányában még a mostani programban megjelölt egyensúlyi célokat sem veszi majd komolyan a kormány, és a borítékolható politikai feszültségek láttán visszatáncol. Ami szintén nem elképzelhetetlen, különös tekintettel arra, hogy a hat héttel az önkormányzati választások előtt bemutatott tervezet a maga "közepesen gyors kiigazításával" kevesebb elszántságot tükröz, mint az euró 2010-es bevezetését feltételező változat.

FARKAS ZOLTÁN