Kereszttűzben a Kenedi-bizottság jelentése

A Kenedi János által vezetett történészekből és levéltárosokból álló csoportot Gyurcsány Ferenc kérte fel tavaly annak feltárására, hogy mi történt az egykori állambiztonsági iratokkal, hogy igazolják vagy cáfolják meg azt a közvélekedést, miszerint az iratok jelentős része azért nem kutatható, mert azt a nemzetbiztonság szervek maguknál tartalékolják. A bizottság munkáját befejezte, jelentését „megbízójának” átadta, de egyelőre a kormány, azon túl, hogy a vaskos dokumentumot nyilvánossá tette, az abban felvetett javaslatokkal érdemben nem foglalkozott.

Az OSA Archivum pénteki konferenciája éppen az egyre nagyobb csöndet akarja megtörni azzal, hogy a történészeknek és levéltárosoknak lehetőséget ad álláspontjuk kifejtésére. A vitanap első előadói nem fukarkodtak a jelentés bírálatával. Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁSZTL) főigazgatója például csak azt tartotta a jelentés elismerésre méltó érdemének, hogy az mérte fel eddig a legrészletesebben a „nincset”, készített a legteljesebb hiánylistát. Gyarmati szerint talán a legfájóbb a teljes audiovizuális anyag (fotók, hang- és filmanyag) eltüntetése. A főigazgató ostorozta a kutatókat, hogy miközben a levéltáruk által dokumentált 1944 és 1990 közötti időszakban mindössze 5 százalék lehetett a diplomás értelmiségi az országban, a kutatási kérelmeknek mégis a 70 százaléka rájuk vonatkozik. Még szembetűnőbb az aránytalanság az egyházi személyek esetében, hiszen a kérelmek 26 százaléka rájuk kíváncsi, miközben a teljes korszakban alig voltak 12 ezren. Nem szólt viszont arról, hogy az egykori szervek anyagából mekkora az "értelmiségre vonatkozó" rész. Több kutató később felvette, nem igen tehetnek mást, mint azt kutatják, amit nekik a levéltár a kezükbe ad.

Egyenesen megkérdőjelezte „etikai legitimitását” a Kenedi-bizottságnak Szabó Csaba, a Magyar Országos Levéltár (MOL) főigazgató-helyettese, aki szerint az egykori kormánypártok, az MSZP és az SZDSZ alkujának köszönhetően felálló grémium tagjainak kiválogatását politikai szempontok határozták meg. Ezt Ungváry Krisztián, a bizottság egyik tagja határozottan visszautasította. Szabó indulatos előadásában elsősorban a poltikát kárhoztatta, hogy „húsz évvel a rendszerváltás után még nem történt semmi”. Majd arról beszélt, hogy a már eddig hozzáférhetővé vált iratanyag (mintegy 60 millió oldal) lehetőségeit sem használja ki a szakma, és például társadalomtörténeti kutatások céljaira sem veszik igénybe. Szabó szerint az egykori megfigyeltek információs kárpótlása az időmúlás miatt ma már nem lehetséges.

Az előadók többsége később is így-úgy a politikán köszörülte a nyelvét. Eközben mindössze két pozícióban lévő politikust, az MSZP-s Mécs Imrét és az SZDSZ-es Gulyás Józsefet lehetett látni a teremben. Utóbbi nem értett egyet azzal, hogy már a mostani iratnyilvánosságával is meg kellene elégedni, mert a cél az egykori állambiztonsági szervek tevékenységének legteljesebb átláthatósága volna. Mécs szerint viszont betarthatatlanok azok a szigorú adatvédelmi előírások, amelyek a kor kutatóira is vonatkoznak. Trócsányi Sára, az adatvépdelmi biztos munkatársa magánemberként viszont azt kifogásolta, ha a törvényalkotók ennyire abszurdnak tartják az általános adatvédelmi rendelkezések alkalmazását a közelmúlt megismerésére és bemutatására, miért nem alkotnak róla „kivételes” (ún. szekrotális) törvényt.

Az állambiztonsági múlt feltására kapcsán Rév István, Raniner M. János történészek és Cs. Gyimesi Éva esztéta is megfogalmazta, nem egyszerűen történeti forrásokról van szó, hanem a mostani országról, amelyben élünk, végeredményben demokráciánk minőségéről. Utóbbi egyenesen úgy találta, a pártállami múlt megismerése a szabadság értékének a nemzedékek közti átadására ad lehetőséget, mert pusztán azzal, hogy létrehoztuk a demokrácia intézményeit még nem lettünk szabadok.

Stefano Bottoni olasz történész szerint a nyugat idegenkedve és finnyásan tekint a kelet-európai „emlékezéspoltikai csatározásokra”. A nyugati történészi elit egyenesen elutasítja, hogy „emlékezési megbízatásokat” fogadjon el a politikától, miközben Kelet-Európában érzékelhetően a térség „márkajelének” tekintik a kommunista múlt felmutatását. Bottoni maga is részt vett egy román történészi bizottság munkájában, amely a köztársasági elnök „megrendelésére” állt fel, és az volt a feladata, hogy bizonyítsa, mennyire rossz volt a kommunizmus. Az olasz kutató szerint a magyar szakma hozzáállása se nem keleti, se nem nyugati, mert jóval árnyaltabban látják a negyven év történetét. Amely rezsim persze a maga hajlékonysága, transzfomációs képessége meg is különböztet a többi kelet-európai pártállami szisztémától. Ebből a szempontból külön is kiemelte az ún. Koordinációs Bizottságok tevékenységét.

Mészégetőben tüntették el a Heves megyei állambiztonsági papírokat – tudhattuk meg Cseh Zita levéltáros hozzászólásáből, aki szerint tragikusan sok iratot semmisítettek meg a rendszerváltás idején és utána. Ő is nagy reményeket fűz azonban azokhoz a nyolcvanas években készített mágneszalogakhoz, amelyek a szervek teljes nyilvántartását tartalmazzák (Egységes Gépi Prioráló Rendszer), s amelyekre a Kenedi-bizottság külön is felhívta a figyelmet. A mostani titkosszolgálatok állítása szerint ezek a szalagok ma már lejátszhatatlanok, adataik nem rekonstruálhatók. Csakhogy a bizottság szerint 1992-ben másolatot készítettek róla. Gyarmati György, az ÁSZTL főigazgatója is adatokkal bizonyította, hogy 2003-ban és 2007-ben levéltáruk kapott olyan adatokat, amelyek ezekről származtak.

Révész Béla történész szemléletes példával igazolta, nem csak az egykori irat-megsemmisítés, hanem a mai bürokrácia is akadályozza a kutatók munkáját. Így tűnt el szőrén-szálán egy 600 oldalas irategyüttes, amely az állambiztonsági szolgálatok az 1990-es Duna-gate-ügy nyomán elrendelt vizsgálati anyagait tartalmazza. Ugyan az iratjegyzékben szerepel a titkosság alól feloldott irategyüttes, de nyomát nem találni. Valószínű, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal magához vonta - minden valószínűség szerint törvénytelenül.