A nyugati és a magyar jobboldal és nacionalizmus közötti alapvető különbségre ad választ egy ma már elfeledett könyv. Csizmadia Ervin írása.
Éppen nyolcvan éve, 1940-ben Joó Tibor megírta A magyar nacionalizmus című könyvét. Ezt a könyvet ma kevesen ismerik. Pedig nem volna rossz, ha sokan ismernék annak ellenére, hogy a címe sokakat elriaszthat. De félre a riadalommal, mert ez a könyv nem valami tőrőlmetszett irredenta szöveg, hanem érdekes és izgalmas olvasmány ma is.
A szerzőt – mint minket, mai olvasókat – az érdekli, hogyan sikerült a történelemben Magyarország integrálódása a Nyugathoz. A szerző elbeszéli, hogy Magyarország István király óta európai ország, amely törekszik is arra, hogy az legyen. De hozzáteszi:
miközben Magyarország európaizálódik, mindig megmarad nomádnak.
Nincs még egy olyan ország – írja –, amelyben ez a kettősség meglenne, és igaza lehet. Ebből a kevert konstrukcióból következik továbbá a nemzetfogalom speciális jellege. A magyar nemzetfogalom nem olyan, mint a nyugati. A magyar nemzetfogalom a birodalom fogalom része, míg a nyugatiban a nemzet önálló entitás.
Mintha személyes történetében mondaná fel a kormánypolitika kritikáját, olyanok Füle Zsigmond első tapasztalatai a munka világában. Ő az a 18 éves, bácsborsódi fiatal, aki keresztkérdéseket tett fel Lázár Jánosnak bajai fórumán, és panaszára, miszerint keveset keres, a miniszter úgy válaszolt: rossz helyen dolgozik.
Ismeretlen tettes ellen folytatnak nyomozást.
A Pentagon közölte, hogy világszerte felülvizsgálják az USA valamennyi szövetségesének szánt szállítmányokat.
A szerbiai hatalom és a több városban előrehozott választást követelő diákmozgalom is radikalizálódik.
