Jászberényi Sándor: Fejjel a homokban

A legendát a struccról mindenki ismeri. Szólás lett belőle Magyarországon. A „homokba dugja a fejét”, vagyis egy problémát úgy próbál megoldani, hogy nem vesz róla tudomást. A valóságban azonban a strucc nem csinál ilyet, mert nem vacsoraként szeretné végezni. Akár 70km/órás sebességgel is képes menekülni és főleg ezzel oldja meg a problémáit. Akkor dugja a fejét a homokba, amikor lerakja a tojásait.

Ellentétben azonban ezzel a nagyszerű madárral, az Európai Unió és a politikusai kifejezetten szeretik a fejüket a homokba dugni, és várni, hogy lehetőleg a probléma magától oldódjon meg, vagy oldja meg az Egyesült Államok. Még egy dolgot szeretünk nagyon csinálni: csipogni. Csipogunk mi emberi jogokról, nemzeti szuverenitásról meg isten tudja még mi mindenről. Aztán jöhet a hisztéria, ha mi szívjuk meg a végén.

Érdeklődve figyeltem, hogyan szakérti meg Khaszem Szulejmáni kilövését a nemzetközi média. Elhangzott minden, hogy miért volt elengedhetetlen az iráni Richelieu kiiktatása, kezdve a megtorlástól a megelőzésig. Még együttérző hangok is voltak, akik szerint kapitális hiba volt az Egyesült Államoknak beleavatkoznia egy olyan békés kis ország belpolitikájába, mint Irán.

Nos, a rossz hír, kedves olvasó, hogy Irán nem békés kis ország. Lassan négy évtizede exportálja a siíta politikai iszlamizmust mint ideológiát bárhová a Közel-Keleten, ahol siíták élnek. Aktívan részt vett abban, hogy kialakuljon az Iszlám Állam (azzal, hogy gyakorlatilag ellehetetlenítette az irányítása alatt élő szunnitákat Irakban), és az elmúlt három évtizedben négy proxihadsereget is létrehozott (Irakban, Jemenben, a Gázai-övezetben, Szíriában), hogy befolyást szerezzen az arab tavasz által felfordult kis országokban. Ennek az összehozásában volt kulcsember Szulejmáni, akinek halála ha meg nem is állítja, de jelentősen visszaveti a további építkezést és az ezzel járó etnikai tisztogatásokat.

Sajnos azonban Szulejmáni halálának Irán ellenpólusa, a Szaúd-Arábiai Királyság és a vele szövetséges abszolút monarchiák és katonai diktatúrák örülnek a legjobban. A Királyság és Irán egyformán érdekelt a térség lelki üdvében. A két állam konfliktusa még a Mohamed próféta halála utáni időkre nyúlik vissza. Nem csak az a kérdés, ki ellenőrzi a forrásokat, hanem az is, kié az igaz iszlám. Ez a lappangó vallásháború tüzeli az amúgy nyilvánvaló politikai- és gazdasági érdekeket. Szaúd-Arábia radikalizálódása és ideológiai exportja párhuzamosan történt meg Iránéval – és a gyűlölet a két ország között olyan erős, hogy a Királyság még az ördöggel (értsd: Izrael) is hajlandónak tűnik alkut kötni, ha úgy hozza a szükség. Amerika pedig mellettük áll.

A főként proxihadseregeken keresztül zajló konfliktus nyilván nem kerülte el az olvasó figyelmét. A rossz hír azonban, hogy a térségben akad még egy harmadik tömb is. Ők a modern politikai iszlamisták csapata Törökországgal és Katarral az élen. Az arab tavasz óta mind Törökország, mind Katar jelentős részt vállalt az ideig-óráig felálló olyan modern szunnita iszlamisták hatalomba emelésében és ott tartásában, mint a Muzulmán Testvériség. Bár ők is szunniták, más ideológiát képviselnek, mint a Királyság. Ezért ellenségesek.

A három tömbben mindenki utál mindenkit. Ebbe nyúlkál bele az Egyesült Államok és Oroszország. Az Egyesült Államok sokkal kevésbé konzekvensen. Ennek jelei jól láthatóak abban, ahogy elveszett vagy jelentősen csökkent a befolyása Irakban és Szíriában. Egy jól irányzott dróncsapás ne tévesszen meg senkit – ettől még Irakban, de Szíriában is Irán tekeri a verklit.

Mi, európaiak pedig arra várunk, hogy az Egyesült Államok rendet tartson a Közel-Keleten, de legalább vigyázzon ránk. Ezt pedig nem csinálja. Sőt, konkrétan annak a katonai szövetségnek a tagja dolgozik ellenünk, melyet ezért gründölt össze a második világháború után.

Törökország bejelentette: csapatokat küld Líbiába, hogy az ideiglenes kormányt támogassa Khalifa Haftár hadúr ellen – aki persze meglepő módon az uralkodó narráció szerint éppen a szabadság és a demokrácia ellen tör, amikor már Tripoli külvárosánál jár. Azt, hogy hogy az Istenben lehetett nyolc évig hagyni, hogy Líbiában polgárháború legyen, most hagyjuk. Legyen elég, hogy kellett hozzá Olaszország és Franciaország vetélkedése, a szaúdi tömb – élén ez esetben Egyiptommal – valamint az irániak behatása, hogy így alakuljon.

Törökországgal azonban új szereplő érkezett a porondra, hogy elvigye a török demokráciát Líbiába. Az amerikaiak nem csinálnak semmit, Oroszországgal alkudoznak. A célja persze egészen nyilvánvaló: ellenőrzése alá vonni a földközi-tengeri migrációs útvonalat. Mert ugye a szárazföldi már az övé.

Ha sikeresen ellenőrzi mindkettőt, akkor úgy és azzal zsarolja Európa amúgy is felheccelt lakóit, amivel akarja. Több millió embert irányíthat már most is Európába – ezt szereti is emlegetni Erdogan –, ez a szám szépen felszorzódhat, ha övé a kijárat Afrikából. Márpedig a dolgok jelenlegi állása szerint nagyon úgy tűnik, hogy az övé lesz. Oroszország nem érdekelt Európa integritásában.

Európa pedig eközben semmi mást nem csinál, csak csipog, fejjel a homokban. Végig fogjuk nézni, hogyan rendeződik a líbiai polgárháború, majd lenyilatkozzuk, hogy nem engedünk a török zsarolásnak.

Aztán büszkén és dacosan Erdogan elnök elé térdelünk, és mindent elkövetünk, hogy ne haragudjon meg ránk.