Soós Károly Attila: Hol késik a magyar euró?

1998 augusztusában összeomlott a dollárhoz sziklaszilárdan kötött rubel és vele a viszonylagos orosz prosperitás. Három év múlva az ugyancsak dollárszilárdságú argentin peso omlott össze utcai lázongást és súlyos bajokat előidézve. Amikor további néhány év múltán nálunk a forint erős árfolyamára mint kősziklára épülve egyre terebélyesebbre nőtt a devizahitelezés rendszere, akkor én nagyon félni kezdtem.

A jól ismert folytatásból csak azt emelem ki, hogy 2009 első hónapjaiban a kormány és a Magyar Nemzeti Bank (MNB) tehetetlenül nézte a forintárfolyam mélybe zuhanását. Úgy tűnt, nemcsak a magyar devizatartalék, de a jóistené sem lett volna elég a forint megvédésére: kár lett volna megpróbálni. A valutaárfolyam, a gazdaságpolitikának ez az állítólag nagyon fontos eszköze olyan tűzoltósághoz bizonyult hasonlónak, amely mindig kész oltani a tüzet, kivéve akkor, amikor ég a ház.

A kutyaviadal semmi ahhoz képest, amikor gazdaságpolitikusok ugranak egymásnak

„Stabil, kiszámítható árfolyamra" van szükség - érvelt Varga Mihály pénzügyminiszter múlt szombaton Nyíregyházán, a Magyar Közgazdasági Társaság szokásos vándorgyűlésén. A közönség felszisszent: értette, hogy az üzenet fő címzettje Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, aki két nappal korábban ugyanott a forint árfolyamát csak mellékesen hozta szóba.

Azok a drámai idők már messze vannak. Ám a 340 forintos euróhoz, az emiatt (is) fenyegető gyors infláció réméhez elérkezve ismét élesebben merül föl a kérdés: mi vagy ki hozza ezeket az izgalmakat nekünk? A piac cicázik velünk, vagy az MNB vezetői szeretnék föltölteni az alapítványukat egy kis nyereségből, ami a forint leértékeléséből kitermelhető? Ha elegünk van mindebből, akkor jussunk el a kérdéshez: egyáltalán kell-e nekünk árfolyam, azaz nemzeti valuta? Muszáj az eurócsatlakozást a távoli jövőre hagynunk?