Koronaváros: a fő kérdés már az, lesz-e bármi, ami nem változik meg

Soha semmi sem lesz már olyan, mint a járvány előtt volt – a konklúzió azonos, ám az ezt hangoztatók egy része csalódott, másik része hurráoptimista regiszterben mondja e közkeletű bölcsességet. A koronavírus-járvány valóban feje tetejére állította az életet. Az viszont még egy év elteltével is bizonytalan, hogy a változásokból mi marad meg hosszabb távon, illetve milyen további átalakulások következnek.

A forradalmat kiáltó hangok dominanciája persze érthető: a bizonytalanság a korszellem maga. S jellemzően olyanok szólalnak meg, akiket drasztikusan érint a járvány, akik üzleti jövője a változások mértékétől és tartósságától függ. A népszerű internetes videókonferencia-alkalmazás vezérigazgatója például, érthető részvényesi érdekből, önbeteljesítőnek szánt próféciaként terjeszti elő a távtanácskozások eljövendő aranykorát – hogy igaza lesz-e, az még a jövő zenéje.

Az emberek és velük a világ mindenesetre hajlamos a visszarendeződésre, a megszokott és okkal kialakított status quo keresésére. A hirtelen, tartós átalakulás még rendkívüli időkben sem gyakori, a finomhangolás azonban sokszor szükségszerű és maradandó. A pandémia esetében jól mutatta mindezt a nemzetközi ellátási láncok tavasszal megtapasztalt szakadozása, mikor is sokan kapásból temették a globalizálódott világgazdaságot, a jóval lokálisabb termelés feltámadását jövendölve, ünnepelve.

De majd' egy évvel és több járványhullámmal később a fél világon átívelő termelési láncolatok köszönik, jól vannak. A gyárak megoldották, hogy járványos időkben is tudjanak működni, a fuvarozási szektorban lényegében kiküszöbölték az emberi kontaktusokat, az országok pedig felgyorsították az áruk határokon való átáramlását. Aki arra számított, hogy a jövőben a németországi gyár majd nem Kínából szerzi be az olcsó alkatrészeket, annak nem lett igaza.