Amikor egy nagyjából normális ember a nagyjából normális pártja élén választást veszít, az annyit jelent, hogy pillanatnyilag nem sikerült többséget szereznie. Ilyenkor levonja a következtetést, ellenzékbe vonul, korrigál, esetleg lelép a színről.
Nehezíti a helyzetét persze, ha a hatalom elvesztése büntetőjogi számonkéréssel jár. Nagyjából normális emberek azonban meg tudják úszni enélkül.
Amikor a pszichopata veszít, akkor azt mondja: a haza nem lehet ellenzékben. Haza alatt ilyenkor saját magát érti. A győzelem az övé, legfeljebb csalással, halottidézéssel, gyíkemberek bevonásával vehették el tőle – és ha erre nincs bizonyíték, akkor majd feltalálja újra a morális többséget.
Érdemes meghallgatni a telefonhívást, amelyben Donald Trump elveszett szavazatokat kér számon Georgia választási bizottságán, arra hivatkozva, hogy ő ott óriási gyűléseket tartott, tehát nem létezik, hogy ne nyerjen. Senki sem maradt körülötte, aki emlékeztetné: az optikai csalódást az okozza, hogy világjárvány van éppen, és tömeggyűlésre csak a hülyék járnak.
Vagyis az Ön leghűségesebb hívei, elnök úr.
Ezt a jelenséget világszerte jól ismerjük, régóta. Amerika legfeljebb a történelemből – más országok történelméből – tudhatott róla. Éppen ezért nekünk ugyan kissé megmosolyogtató, hogy Joe Biden betört ablakok miatt sápítozik, az ő döbbenetük viszont őszinte.
Donald Trump nem elsősorban politikus volt, hanem drámai hős. Neki be kellett fejeznie a történetet, nem léphetett le egyszerűen azzal, hogy leváltották. El kellett követnie valami rendkívülit, valami kivételest, amit még soha senki. Mivel ez a kormányzás során nem jött össze, maradt a dicstelen út, a rombolásé. És ez sikerült. Úgy vonul be a történelembe, mint a legotrombább tapló, aki valaha elnök lehetett. Ezt koronázza meg és véglegesíti a finálé, a csőcselék támadása a Capitolium ellen, a regnáló elnök felbujtására. Oké, well done, ezzel bérelt helye lesz a történelemkönyvekben.
