Az odaút volt rosszabb, két baleset pár kilométerrel egymás után, másfél órás toporgás az M3-ason, és mire végre kiverekedtük magunkat a slamasztikából, az egyik gyerek hányni kezdett. Hogy miért nem marad inkább mindenki a seggén karácsonykor, érthetetlen. Mindenki más, persze, mert nekünk muszáj mennünk. A középsőről azt hittük, már kinőtte az autós-hányós korszakot, de most kiderült, még nem. Kétszer is kidobta a taccsot szegény, viszont jól kezeli a zacskót már, meg sem kellett volna állni miatta. De persze megálltunk, pont, amikor végre elindulhattunk volna. Ilyen hullámokban telik az idő, feltorlódnak a kocsik, a percek, a kilométerek, a rosszullét, aztán jön egy meglódulás, és pont amikor azt hinnénk, most már minden rendben, ismét torlódni kezdünk.
A visszaút ehhez képest simábban alakul, nincs nagy forgalom, és az autóban is nyugalom honol. Majdnem sikerül hazaérnünk, de a Hűvösvölgyi úton megint elhányja magát a gyerek. Pedig szeret utazni, csak az autózást nem bírja. Vonat, repülő, hajó, tengeralattjáró, űrrakéta, bármi belefér, de az autó nem. Pegazusháton is egyszerűbb lenne, mint a gyerekülésben. Pedig vagy másfél évig nem történt semmi, szinte már felszabadultan tudtunk utazni, erre most megint. Ki érti ezt?