A magyarok migrációja egyre kevésbé egyirányú, és nem feltétlenül tartós jelenség – derül ki Ligeti Anna Sára a Demográfia című folyóiratban megjelent friss kutatásából. Ligeti arra figyelmeztet: a migráció nem, illetve nem csak azt jelenti, hogy valaki végérvényesen elhagyja születési országát, hogy egy másik állam területén éljen, dolgozzon; a fogalomba a rövidebb távú oda-vissza költözések is beleférnek. Ligeti a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő társadalombiztosítási nyilvántartása alapján 507 ezer kivándorlást és 202 ezer visszavándorlást vett mélyebb elemzés alá. E mintából 430 ezer ki- és 198 ezer visszavándorlás 2010 és 2020 közé esett.

Az EU-csatlakozást követő években fokozatosan feloldott munkaerőpiaci korlátozások és a 2008-as gazdasági válság miatt az évtized elejét a magyarok intenzív elvándorlása jellemezte. Ugyanakkor – bár erre a tanulmány nem tér ki – komoly belpolitikai okai is lehettek a 2010-es kormányváltást követően jelentkező megugrásnak, amelynek révén 2012-ben már két és félszer annyian intettek búcsút Magyarországnak, mint két évvel korábban. Ez a magas – évi negyven-, majd ötvenezres – kivándorlási érték az évtized közepére már-már beállni látszott, ám 2017-től lassú, 2020-ban pedig – feltehetően a Covid-járvány hatására – gyors csökkenés kezdődött.
A magyarok migrációs „szokásainak” alakulásával kapcsolatban az elmúlt tíz év egyik legszembetűnőbb változása a rövid távú és a cirkuláris (oda-vissza) mozgás fokozott térnyerése. Míg 2010-ben a kivándorlások csupán 9 százaléka végződött egy éven belüli visszatéréssel – vagyis a döntő többség a végleges, de legalábbis a hosszú távú „székhelyáthelyezést” választotta –, 2019-ben ez az arány már 21 százalék volt.

Jellemzővé vált az is, hogy a hosszabb kivándorlást megelőzi valamifajta kinti hely-, illetve útkeresés. A 2018-ban kivándoroltak 17 százaléka, 2019-ben a 20, 2020-ban pedig a 23 százaléka előtte hosszabb-rövidebb ideig már élt, dolgozott külföldön. Sokak tehát több „kiugrási kísérletet” is tesznek a kivándorlás előtt, ami arra is rámutat, hogy ha létezik reális honi munkahelyi, családalapítási alternatíva, sokan talán ezt választanák. Az akár többszöri oda-vissza vándorlás kiváltképp az idősebb korosztályokra jellemző: 2010-ben a rövid távra kivándorlók 14 százaléka volt 40 éven felüli, 2019-ben már a 32 százaléka.
Egy másik tavalyi kutatás – amit Bíró-Nagy András és Szabó Andrea készített a magyar fiatalokról a Friedrich-Ebert-Stiftung támogatásával – ezzel kapcsolatban arra is rámutatott, hogy a politikai polarizáció a kivándorlás kérdésében is élesen megmutatkozik. A 15–29 évesek körében végzett vizsgálatuk szerint háromszor annyi ellenzéki (36 százalék) és kétszer annyi bizonytalan szavazó (24 százalék) szeretné elhagyni az országot, mint kormánypárti (12 százalék).
Persze még így is több millió kelet-európai él és vállal munkát Nyugat-Európában, de a trend a pandémia miatt fordulni látszik.
A rövidebb, olykor csak néhány hónapos kiköltözés leginkább a szakmunkás vagy annál alacsonyabb végzettségűek körében népszerű. Az ő ide-oda vándorlásuk a turizmus és a vendéglátás szezonális jellegével is magyarázható, hiszen ez a szféra az, ahol a többségük munkát vállal. Ők, ha nem tudnak hosszabb távon megkapaszkodni, időről időre hazatérnek itthon is szerencsét próbálni.
A felsőfokú végzettségűek jelentős része viszont – és ez nemzetgazdasági szempontból is aggasztó hír – tartósan, családjával együtt hagyja el az országot, vagy ha szingliként megy ki, gyakran már ott alapít családot.
A magyar vándorok szokásai a célországokat illetően is változtak az elmúlt évtizedben. Bár még mindig London „a harmadik legnagyobb magyar város”, jelentősége már a Brexit előtt kezdett visszaszorulni az új kivándorlók körében. Nagy-Britannia vonzerejét 2020-tól tovább rontotta a járvány, így a rövid távú, illetve cirkuláris migráció nyertese (ha a magyar munkaerő elszívását annak lehet tekinteni) ma már egyértelműen Ausztria, illetve Németország.