Be kell-e avatkozni? Mindig ezt beszéljük Sárival. Mert hogy itt szemben ezek ölik egymást. Nyaranta, ha nyitva az ablak, tiszta csatalárma megy egész éjszaka, aludni sem lehet tőle. Csörömpölések, nyögések, sikongatások, hörgés, ordítás, érthetetlen zokogás vagy talán hisztérikus nevetés. Mindez összekeveredve.
Ott állok, vakargatva az atlétából kilógó vállamat, és nem tudom eldönteni. Hogy éppen emberhalál lesz, vagy csak nagykanállal zabálják az életet.
Ahogy mi sosem szoktuk Sárival. Összebújunk, mint a kisnyuszik, finoman egymásba gömbölyödünk, halkan és lassan majszolgatjuk egymást. Még a gyerekekkel szoktuk meg, hogy ne nagyon adjunk ki hangot közben. A gyerekek kiröppentek, és ez most már így maradt. Jól esik csak párat nyikkanni, annyi év után már érezzük, mi hogyan esik jól a másiknak. Aztán elnyújtózni egymás mellett szuszogva, a szösz-puha sötétben, nézni az árnyakat, az autók reflektor-visszfényét a plafonon, és fülelni az éjszaka apró neszeire.
Állok az ablaknál, nem tudom eldönteni. Rezeg a léc, mint a közvélemény-kutatóknál. A mérleg nyelve ide lendül, oda lendül. Nem násztánc, ez a hajrá zárótánca. Itt az idő, válasszatok!