Egyre boldogabban és önfeledtebben vagyok hülye. Jó hülyének lenni? Jó bizony.
A régi Hahotákat olvasom, és hangosan nevetek. Derűtabletták, humor-bonbonok. Félelmetes a humorod, mondták nekem, félő, hogy már nem is humor. Magas labda lenne úgy folytatni, hogy a híreket nézem, a 400 forintos eurót, ez csak jókedv-pasztilla lehet, ugye? Teljes baromság. Mintha valami átmosta volna az agyamat.
Nem érhet baj, mondom magamnak, ismételgetem. Egy barátnőmnek elege lett, elköltözött egy icipici kis faluba, önfenntart, és nem követi a világot. Mantrákat ír, folyamatosan küldi nekem is. Bizonyosság, biztonság, énekli valami egészen fura, éteri hangon. Belefeledkezem, és tényleg, nem is létezik már semmi. Meglátogatom őt, dobol és zongorázik, gitározik, újabb mantra szól, úsznak a napok. Biztosít arról, hogy szerencsém van, úgy tűnik, én is részesültem a Spirituszból. Boldogan sóhajtok. Aztán hallom, beúszik az éteri zenébe, hogy még egy telet nem bír itt ki, a gázszámla már így is, ugye, és megint ott a fejemben a háború és a félelem, a gázszabály. Nemrég döbbentem rá ugyanis, hogy a villany is gázból van. Nyeglén vetettem oda egy társaságban, hogy nincs félnivalónk, annyi már a villanypanel, villanyradiátor, satöbbi. És felvilágosítottak (villanykörte a fejben, Hahota-ábra), hogy hohó, a villanyt is gázzal állítják elő.