Jártunkban-keltünkben megéhezünk, megszomjazunk, megállunk „kispiszkostól” a fine diningig. Nosztalgiázunk és felfedezünk, megyünk az emlékeink után, rábízzuk magunkat a véletlenre, vagy éppen nagyon is tudatosan keresünk valami újat. Aztán elmeséljük, mondjuk a magunkét. A vendégét – mert mi vagyunk a mindenkori vendég. Felbukkanásunk bárhol várható. Most éppen az újlipótvárosi Édesmindegyben.
Sokszor fordul elő, hogy akkor jut eszünkbe ebédelni, amikor más, már túl a sziesztán, valamit bekapna uzsonnára, netán korai vacsorát tervezne. Az eszünkbe jutást persze korgó gyomor, enyhe fejfájás és ingerültség jelzi, és ilyenkor jobban jár az emberiség, ha békén hagy minket – jártunkban-keltünkben valahova a közelben leülni, beülni, enni. De valahogy mégsem mindegy, hogy hova.
Vicces, de tényleg ezen töprengtünk, amikor már befaltuk a tojásos nokedlinket az Édesmindegyben. A Pozsonyi út dereka táján, kábé egyenlő távolságra a Jászai Mari tértől és a Szent István parktól, ahol előttünk, mögöttünk, mellettünk, szembe velünk mindenhol olyan helyek van, ahol enni lehet. A közvetlen szomszédságban jobbról-balról például a klasszikus Bécsiszelet, az Uno Mas mediterrán tapasozó, a Parisien coffee, a Briós.
Amúgy, ha tényleg édesmindegy lett volna, akkor nem is szállunk le a villamosról a Margit híd pesti hídfőjénél, vagy becélozzuk a Szent István körút sarkán a Mekit. Még mielőtt egy pszichoanalitikus díványára küldenének, bevalljuk, ha Lipócia főutcájának közelében járunk, akkor nem kétséges, hogy valahol ott eszünk. (Itt kezdtünk hasbeszélni is tavaly novemberben)
Miért köszönheti a házát Amy Heckerling John Travoltának és Bruce Willisnek? Mit tapasztalt női rendezőként Hollywoodban? Hogyan fedezte fel Sean Pennt és Alicia Silverstone-t? És miért volt fontos, hogy Phoebe Cates ledobja a bikinifelsőjét? A Nicsak, ki beszél! és a Spinédzserek író-rendezőjével beszélgettünk.
