Miért van szükség egyáltalán népszámlálásra, ha a kormány és az önkormányzatok a személyi számok, a TAJ-számok, és a megszámlálhatatlan számítógépes nyilvántartás révén úgyis mindent tudnak a lakosságról? Kézenfekvő lenne erre alapozni a népesség összeírását, de egyelőre csak néhány helyen követik ezt a módszert, például a pontosságáról és átláthatóságáról híres Skandináviában, valamint Hollandiában, ahol 1971 óta nem tartottak országos felmérést. A szakmai viták azt sejtetik, hogy ez a jövő útja.
Ma azonban még a legtöbb országban a házról házra járás – kiegészítve esetleg, mint idehaza is, az egyéni online kitöltéssel – a megbízhatóbb módszer. Akadnak fejlett országok, ahol a két módszer kiegészíti egymást: az országos felmérés voltaképpen ellenőrzi, kiigazítja a lakónyilvántartásokból és más – például munkaügyi – adatbázisokból, illetve a pár évenként végrehajtott, a lakosság töredékét kikérdező mikrocenzusokból kirajzolódó képet. Ilyenkor derül ki, hogy a ki- és bejelentkezést elmulasztó polgárok mennyire zavarják meg a képet, miért tűnnek zsúfoltnak vagy éppen kihasználatlannak a papíron szereplő lélekszámhoz méretezett óvodák vagy kórházak.
Előkészítik a papírokat a 2011-es népszámláláshoz /// Az állam mindent tud és mégse
MTI / Balázs Attila
Az adatvédelmi aggodalmak inkább Európára jellemzőek. Az USA-ban nem okoz különösebb fejfájást, hogy a személyhez köthető népszámlálási adatok a XIX. századig visszamenőleg hozzáférhetőek. Ezzel a történészek mellett jól járnak akár az üzletláncok is. Használhatják például az adatokat annak megállapítására, hogy mely boltokban érdemes több spanyol nyelvű mesekönyvet vagy afroamerikai hajhoz való ápolószert tartani.
