„A bajtárs az bajtárs” – mondta még 2008-ban Orbán Viktor egy beszélgetésben arra a kérdésre, hogyan emlékszik vissza azokra, akikkel húsz évvel korábban bevitték a rendőrségre. A Batthyány-örökmécsesnél tartott tiltakozáson sok remek ember volt – tette hozzá –, kiemelve Tamás Gáspár Miklóst, „akit az időközben rovásomra elkövetett gyalázkodások ellenére is jó emlékekkel őrzök”. Utóbbit jelzi Orbán tiszteletteljes búcsúja is a minap elhunyt filozófustól.
s csak azért nem sorolhatjuk, hogy mi minden száll vele a sírba, mert ha őszinték vagyunk magunkhoz és hozzá, akkor pontosan tudjuk, hogy a rengeteg dolog közül, amely életében foglalkoztatta, oly sok minden évtizedek óta halott. Írásai egy jelentős részében letűnt eszmék, elmúlt világok, elpárolgott érzelmek, felszívódott hangulatok, feledésbe merült szereplők néhol szomorkás, néhol pajkos, de idealizálástól és nosztalgikus sóhajoktól mentes krónikása.
A már a kilencvenes évek elején magabiztos, semmilyen tekintélyt el nem ismerő Orbán kivételt tett Tamás Gáspár Miklóssal: felnézett rá. Pletykák szerint még fia, Gáspár is az SZDSZ politikusa után kapta a keresztnevét. Akkor még mindketten a liberális oldalon álltak. Kapcsolatuk 1994-ben szűnt meg, és az után sem állt helyre, hogy 2013-ban a filozófus felhívására a miniszterelnök tiszteletét tette a rendőri erőszak egy áldozata előtt, és kávézni hívta a közéletben TGM-ként ismert tudóst. Erre utóbbi inkább nem reagált: „Ha nemet mondok, az rossz modorra vall, ha megyek, annak semmi értelme.”
