Hont András: TGM meghalt

Nem tudom, hogy lesz-e Gazsi-monográfia. Azt sem, hogy egyáltalán lehet-e. Egyik bírálója szerint – amin azután publicisztikailag bosszankodott is egy sort – életművét újságcikkekbe szórta szét. Nem törekedett rendszeralkotásra, legföljebb időlegesen tartozott mozgalmakhoz, a tudományos előmenetelt – ahogy általában mindenféle előmenetelt – leginkább megvetette, bár hiánya azért nem esett jól neki. Fogalmam sincs, hogy életét miként kell a XX. század második felének és a XXI. század első két évtizedének magyar politikatörténetébe illeszteni, nézeteit filozófiailag értékelni, a közgondolkodásra gyakorolt hatását lemérni. Nem is vagyok illetékes ezekben.

Sem kortársak, sem harcostársak, sem azonos szakmabéliek nem voltunk. „Tíz évig szerkesztetted az írásait, ki más írna TGM-ről?” – hangzott a felkérés volt lapomtól, a HVG-től, azaz ettől az újságtól. Végtére is igen, de ennél azért mégis több. Annyi idős volt, mint az apám, és akadt néhány dolog, amit apám helyett tőle kérdeztem meg. Ezt így soha nem mondtam meg neki, és pár éve tudom, hogy ezt már csak ebben a formában fogom megtenni. Másfelől viszont éppen ő benne – súlyos művek megingathatatlan ítészében, világrengető kérdések frontharcosában – volt valami szórakoztatóan gyermeki. „Azt, mondták, hogy számlázzak, azt hogy kell? Várj, most mondják, hogy bt-nk van. Az jó?”.

Tamás Gáspár Miklóst frissen megválasztott országgyűlési képviselőként kísérik hívei 1990. január 23-án a Kossuth Lajos téren, a Nádor (Münnich Ferenc) utca sarkán

Fortepan / Urbán Tamás

Azt sem tudom, hogy a hétköznapi ügyekben való esetlenségére mennyire játszott rá, de úgy sejtem, hogy távolságtartását akarta mutatni a lényegtelen apróságoktól. Lehet radikális baloldali valaki, vehet részt bohókás kezdeményezésekben, megnyilvánulhat szabadszájúan, rock ‘n’ rollozhat zokniban, de amint megcsapja a közönségesség szele, föllép a hűvös értelmiségi, akinek semmi köze az adminisztrációhoz, se a szórakoztatóiparhoz. Létezik e téren egy makacs félreértés. Sokan hiszik, hogy pózokat aggatott magára, szerepet játszott. Holott csak példát mutatott. Nem azt, hogy miként illik viselkedni, hanem azt, hogy amit gondol, abból milyen magatartás következik. Amikor konzervatív-liberálisnak tartotta magát, és öltönyben-csokornyakkendőben, sétapálcával járt a parlamentbe, reprezentálta elveit. A dualizmus szabadelvű képviselői és a mintául szolgáló brit parlament tagjai pontosan így jelentek meg a plenáris üléseken. Csak a ruhájuk volt drágább és a szókincsük szegényesebb.

Tamás Gáspár Miklós ízig-vérig modern jelenség volt (modern alatt a közösségi média előtti korszakot értem, azzal már nem tudott, nem is akart mit kezdeni) – anélkül, hogy akár a modernségre, akár a jelenség mivoltra törekedett volna. (Az utóbbira azért egy kicsit).

Ráérzett, hogy eszméit nem csupán megfogalmazni kell, de megjelenítenie is – lehetőleg úgy, hogy legyenek kapcsolódások az aktuális korral. Kisebb meghökkenést váltott ki, amikor egy cikkében a Honeybeastet említette, és büszkén kérdezgetett, hogy mit szólok a Lovasi-parafrázisához. Ugyanakkor ez a modern jelenség nem zárta ki és nem is hiteltelenítette, hogy ami igazán érdekelte, ami haláláig az élményanyagot szolgáltatta, az már réges-régen nem létezett. Ilyen látszólagos ellentmondásokat bőven tudott még produkálni.

Szokás szemére vetni ideológiai cikkcakkjait, noha nem voltak azok olyan nagy cikkcakkok, csak a megfogalmazások kellően és gazsisan sarkosak ahhoz, hogy különböző korszakait pompásan szembe lehessen állítani. Baloldalinak vallotta magát, amivel a ’89-es Búcsú a baloldaltól című híres esszéjében számolt le, hogy azután jobboldaliságától a kilencvenes évek második felében az Eszméletben és a Világosságban megjelent írásaiban köszönjön el. Az tény, hogy ő nem állított olyat, hogy mindig mindenről ugyanazt gondolta, és minden körülmények között ugyanazokhoz tartozott. Az általa tapasztaltakra adott szüntelen reflexió, a korábbi hitekkel való összevetés terelte ilyen vagy olyan irányba, és ha egyesek merő léhaságból leragadtak egy korábban közösen vallott tézisnél, és annak kliséi alapján elvitatták gondolatainak – nem igazságát, azt jól tűrte – hanem érvényességét, azok elmaradtak mellőle. S mivel TGM-ről van szó, az utóbbiakba – lettek később bármekkora hatalmasságok, ünnepelt nemzetközi sztárok – általában beléjük is csípett.

Tamás Gáspár Miklós a Marx marad! című demonstráción a Corvinus egyetemnél 2014. augusztus 15-én

MTI / Szigetváry Zsolt

Az is tévedés, hogy szándékosan provokált, hogy valamiféle kontrárius alapállást foglalt el direkt az egyediség fenntartása érdekében. Valóban nem becsülte sokra azokat, akik társaságok belső elvárásaihoz, absztrakt szabályrendszerekhez vagy – ami a legeslegrosszabb – lakossági életvezetési tanácsokhoz igazították tevékenységüket és nézeteiket, de igazából őt és kapcsolatainak alakulását elméje szüntelen mozgása és kifejezőkészsége gazdagsága mozgatta. Amikor egy tűnő pillanatra bizonyos körökben fölmerült, hogy a lejtőre került néhai Szabad Demokraták Szövetségének ő, aki már négy éve visszavonult a közélettől, legyen az elnöke (az 1998-as választási vereséget követően), akkor ezt némi tanakodást követően végül azzal hárította el, hogyha egy politikus problémába ütközik, akkor összehív egy értekezletet, ő viszont leül egy sarokba és végiggondolja. (Azt nem tette hozzá, hogy ennek eredményeként egy újabb elméleti problémát fedezzen föl).

Tamás Gáspár Miklós elméjét a jól ismert kérdések foglalkoztatták: kik vagyunk, mi a kötelességünk és mi a reményünk?

Mint említettem, nem érzem az illetékességet, hogy TGM válaszait a filozófiatörténetben elhelyezzem, nem is feltétlenül voltak minden kérdésre tudományos igényű válaszai, de felelni, azért felelt. A „kik vagyunk” kérdést „ki vagyokra” formálva a válasz így hangzik: erdélyi magyar.

Sokat és részletgazdagon ír Erdélyről. Nem úgy jelent meg nála, mint Móricz Tündérkertje, és nem is úgy, mint Bodor Ádám szétmart, fagyott tájai, hanem kevés szenvedéllyel való ismertetéseként annak, ami már nincs. A politikai publicisztikában dühös-gunyoros, elméleti írásaiban régvolt szerzőkkel perlekedő Gazsi saját gyerek- és fiatalkorának alakjait és kulisszáit érintve vált a leginkább halkszavúvá és tárgyilagossá. Talán azért, mert ez volt a legszemélyesebb, talán, ami a legközelebb állt, azt tolta el a legtávolabb magától. A román Erdélyt – akkor – nem nagyon ismerte, a román Kolozsvárt se nagyon. Beszámolóiból a református város, a családi és társasági miliő kerül elénk: a szivarfüstös szerkesztőség, ahol apja dolgozott, a lovaskocsi, a megkötött nyakkendő, a hosszú séták, a vastagfalú pohárban a zöldes ital, a magyar szó.

A baloldaliság is először – elveszett – hagyományként jelenik meg az életében. Szülei a kommunista mozgalomban ismerkedtek meg, és így és ennek ellenére váltak a kommunista állam belső emigránsává. Múltidézésében saját korai életét elmesélő faktuális hang a baloldal történelméhez közelítve hol melankolikussá, hol romantikusan lelkessé változik. Mivel sem az illegális munkásmozgalom, sem a nyugati baloldali radikalizmus nem vele történt meg, a jelenből és a közelmúltból meg nemigen vett észre mást, ami lekötötte a figyelmét. S való igaz, visszapillantva a megvalósult szocializmus hullahegyein, természetzabáló erőművein, csupasz, lakhatatlan betontömbjein túlra megláthatjuk a legkülönfélébb társadalmi hátterű, érdeklődésű és modorú embereket, akik azért verődtek össze, hogy „nagy dolgokról” cseréljenek eszmét, és világmegváltó terveket szőjenek.

Tamás Gáspár Miklós az Egymillióan a magyar sajtószabadságért, ismertebb nevén a Milla demonstrációján a budapesti Kálvin téren 2013. március 17-én

MTI / Beliczay László

Ami vele történt, az már a „mi a kötelességünk?” témáját érinti.

Életművének túlnyomórészét annak boncolgatása teszi ki, hogy mi a közjó, és mi szolgálja a közjót.

Elméleti és politikai írásainak többsége e témakörbe tartozik, általában erről töprengett, de nyilván az ő és generációja világlátását és elképzeléseit nem csak ez határozta meg. Figyeljünk: „a rendszerváltás nemzedékének voltak vezéreszméi, ha tetszik, uralkodó eszméi. Ezek, ahogy szokás, részben elvont politikai-filozófiai gondolatok voltak, részben az életérzés, a kulturális identitás, a történelemszemlélet, a kulturális és életstílus, az ízlés, a divat stb. körébe tartozó képzetek. Az effélét mindig meghatározza az ellenfél – valódi és/vagy konstruált, »megköltött« – természete”. (A balközép cikkírás csődje, És. 2003. augusztus).

Tamás Gáspár Miklós a rabszolgatörvény elleni tüntetésen 2018. december 13-án

Reviczky Zsolt

Ellenfélként itt a „kádári ellenforradalmat” említi, de azt megelőzően ellenfél volt (ha szabad ilyen eufemizmussal illetni egy terrorállamot) a Ceaușescu-féle román állam, amelynek börtöne elől elmenekült. Később TGM az MDF-kormánynak lett vehemens ellenzéke, belső-külső bírálója az első MSZP-SZDSZ kormánynak, és még vehemensebb és egyre vehemensebb ellenzéke az Orbán-kormányoknak. Orbán Viktor 2010 óta kiépülő rendszerét rémesnek tartotta, de elsősorban gazdaságpolitikáját (amelyhez – ezt azért jegyezzük meg – nem sokat konyított) és retorikáját (amelyhez viszont nagyon), s csak kisebb mértékben az intézkedéseit illetően. Mindig fölpaprikázódott, amikor a személyes sértettségből vagy az önös érdekből fakadó elvakultság sötétebbre festette a valóságot, mint amilyen (még most nyáron, a miniszterelnök fajkeveredésről szóló fura okfejtésekor is kikelt az ellen, hogy Magyarországon fasizmus volna), illetve dühítette, ha honi viszonyainkkal a romlatlan és tökéletes Nyugatot kívánták szembe állítani, ahol ő egyre több aggasztó tendenciát érzékelt. (Én is, és tán már nagyobbakat és részben más jellegűeket, mint ő, beszélgetéseink megritkulásának föltehetőleg ez az oka. Az előbb linkelt, orbáni fajkeveredéses cikk azon részében, amelyben az ellenzékinek nevezett orbánistákról mint a rezsim legtehetségesebb védelmezőiről értekezik, alighanem – többek közt – rám utal).

Az előző bekezdésből kimaradtak a kétezres évek, amikor is legkevésbé volt meghatározó a belpolitikai táborválasztása, mindkét tömböt pikírt megjegyzésekkel és átfogó bírálatokkal illette, és gyorsuló ütemben távolodott a nyugati fősodortól és egyetemi szférától. Ekkoriban azzal foglalkozott, hogy lesz-e itthon s szerte a nagyvilágban az ő kategóriái szerinti baloldal. Elvi, politikai és kulturális téren is megoldást ettől remélt.

Tamás Gáspár Miklós 1999 októberében

Túry Gergely

S helyben is vagyunk, az utolsó, „mi a reményünk” kérdésnél, amelynél szintén ne merüljünk el tartalmi-tudományos elemeknél, hogy mikor helyezte bizalmát éppen a formális-jogi garanciákba és a polgári életvitelbe s mikor a munkás-önigazgatásba. Csupán egy tényezőre szeretnék kitérni, amelyben bízott, amelyre hitét alapozta, amelyről sok szövegrészlet is, de leginkább egész munkássága tanúskodik: a műveltséget. Ez táplálta erőfeszítéseit, inspirálta egy újabb gondolatmenetre, ösztökélte még egy hasonlatra, Tamás Gáspár Miklós-i definícióra. Leginkább öregurassá is akkor vált, amikor a fiatalabb korosztályok kulturális fogyasztási szokásait (értsd: felszínességét, igénytelenségét, tájékozatlanságát, manipulálhatóságát) kárhoztatta. Lehet, pánikból. Ahogy az általa ismert Erdély, úgy a teljes általa művelt, és általunk még valamennyire ismert kultúra is eltűnhet.

Annak a kultúrának, amelybe belenőttünk, ki tudja, milyen nemesfémszínű korszakát meghatározó alkotók mostanság kezdtek itt hagyni minket. Jancsó, Makovecz, Esterházy, Kocsis Zoltán és most Tamás Gáspár Miklós (a legfiatalabb és a legidősebb születési dátuma közt harminc év feszül, mégis jól megkülönböztethető Illyés, Ottlik, Bibó korszakától). Egyszerre teremtők és közvetítők, utóbbi alatt értve, hogy leletmentői voltak egy régebbi műveltségnek, és az még csak-csak látszik, hogy helyükbe kik léphetnek, az kevésbé, hogy ők kinek közvetíthetnének. Abban sok újdonság nincs, hogy kultúrfölényünk megnyilvánulásai jelmezbálokban és rigmusok skandálásában merülnek ki, abban már inkább, hogy a kultúrfölénnyel szembeni fölényeskedést kütyük összeszerelési útmutatói s velük egyenértékű, tudományosnak hitt „ismeretterjesztő” művek alapozzák meg.

Azt írtam, nem tudom, hogy TGM munkásságából pontosan micsoda marad meg. Azért nem, mert

nem tudom, hogy kik fogják, egyáltalán kik akarják majd még érteni.

Nyitókép: Tamás Gáspár Miklós az Egymillióan a magyar sajtószabadságért, ismertebb nevén a Milla demonstrációján 2013. március 17-én / Fotó: MTI / Beliczay László

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360 előfizetést!