Hasbeszélő: Aranyló húsleves és egy hétköznapi vasárnap Solymáron

Van az úgy, hogy az ember és az ő lelke az asztalnál akkor is melegségre vágyik, ha a tél végi, tavaszt idéző nap hét ágról süt. Akkor pedig nagyon jól esik egy tányér leves. Pláne az az igazi vasárnapi, ünnepi húsleves – hétköznap. Nos, így keveredtünk ki a minap a solymári Aranykorona Vendéglőbe, ahol mindig is ott az étlapon a vegyes (avagy lakodalmas) húsleves gazdagon, tyúkból, marhából, zöldségekkel, cérnametélttel, maceszgombóccal, sváb gombóccal, libamájkockákkal. Ha még ez sem lenne elég, akkor kerülhet hozzá lúdgége tészta, gomba is, a főtt hús mellé természetesen torma, csípős paprika.

A „mindig is”, meg a „kikeveredés” némi magyarázatra szorul. Előbbi egészen pontosan 1984. április 21-től datálható, amikor megnyílt a – mostanra – háromgenerációs vendéglátós család, Moldovánék étterme, az Aranykorona. Megvan annak a solymári helytörténeti krónikában a vaskos fejezete, mit kínlódott össze a nagyközség tanácselnöke, párttitkára, s egyéb korifeusai, mire a főút melletti, sok évig üresen álló telekre megtalálta a megfelelő gazdát, ráadásul kiadta azt maszekba. Ami akkoriban még elég ritka volt. (Érdekes, hogy a szocialista vendéglátás hosszú korszakában az ország első privát étterme szintén egy „aranyos” volt, nevezetesen Máhr Attila 1977-ben nyitott Aranysárkánya Szentendrén.)

Szóval, idestova négy évtizede várják a kedves vendégeket. Azóta persze bővültek, szépültek, épültek, de az étlapon ennek a bizonyos húslevesnek ott a helye, ahogy a bablevesnek sváb nudlival, kacsacombnak, libacombnak, libamájnak, pájslinak (szalontüdő), s még jónéhány klasszikusnak. Az étlap felért egy gasztroregénnyel.  Pedig akkoriban még híre-hamva sem tintahalnak, lazacsteaknek, tokhalnak, szarvasgombának, souvidált csirkemellnek, Cézár-salátának, pesztós, gorgonzolás tésztáknak, vega rafinációknak. Manapság persze, hogy igen. 

Az Aranykorona vendéglő bejárata

hvg.hu