David Goggins: Nincs hatalmad felettem
Tudod, ki vagy valójában, és mire vagy képes? Biztosra veszem, hogy megvan rá a válaszod, ám attól, hogy az ember hisz valamiben, az még nem válik valósággá. A tagadás a végső komfortzóna.
Ne aggódj, nem vagy egyedül. Minden egyes városban, az összes országban szerte a világon milliók kóborolnak az utcákon eltompult zombiszemekkel, a kényelem rabjaiként, az áldozatmentalitásban dagonyázva, miközben fogalmuk sincs a valódi lehetőségeikről. Tisztában vagyok ezzel, mert folyamatosan találkozom velük, és újra meg újra ilyen esetekről hallok, sőt egykor én is közéjük tartoztam, akárcsak te.
Nekem is volt egy átkozottul jó kifogásom.
Az élet pocsékul bánt velem. Összetörve jöttem a világra, káosz közepette nőttem fel, kínlódtam az iskolában, és össze se tudnám számolni, hányszor niggereztek le.
Akkoriban szegények voltunk, segélyekből éltünk, az államtól kapott szociális bérlakásban laktunk, miközben fulladoztam a depreszsziótól. A béka segge alatt tengődtem, a jövőre vonatkozó kilátásaim egy fabatkát sem értek.
Csak nagyon kevesen tudják, milyen érzés legalul lenni, én azonban közéjük tartozom. Olyan, mint a futóhomok. Megragad, magába szív, és nem ereszt el többé. Ha így él az ember, könnyen sodródni kezd, és ugyanazokat a kényelmes döntéseket hozza meg, amelyek újra meg újra padlóra küldik.
De az igazság az, hogy kivétel nélkül a szokásos, önkorlátozó választások mellett döntünk. Olyan természetes ez, mint a naplemente, és olyan alapvető, akár a gravitáció. Az agyunk így van bekötve, és ez teszi ostobasággá a motivációt.
