Mary Gabriel: Madonna – Egy lázadó élet
A könyvet ide kattintva megrendelheti a kiadótól. A hvg360-on megjelent részleteket itt olvashatja.
| 1984 elejére közismertté vált, hogy a fehér és új hullámos énekesnő azon női előadók új nemzedékének képviselője, akik előszeretettel feszegetik a határokat a színpadi megjelenés terén. Cyndi Lauper képviselte a skálán az egyik végletét, tűzvörösre festett hajával és szakadt külsejével. A néhány éve már színen lévő The Slits tagjai felül hordták az alsóneműjüket, csapzott, rasztás hajjal és össze nem illő ruhadarabokban léptek fel.
A The Slitshez hasonló stílust képviselt Lydia Lunch is, csak sötétebb kiadásban: a ruhái, a haja, a megjelenése is sötét volt. Az X zenekar énekesnője, Exene Cervenka úgy nézett ki, mint Louise Brooks punkváltozata. És ne feledkezzünk meg Annie Lennoxról sem. A Eurythmics 1983-as „Sweet Dreams (Are Made of This)” című klipjében nagy szenzációt keltett a nemek közti határokat összemosó, technicolor-színvilágú androgün megjelenésével.
De bármilyen egyedi stílust is képviseltek ezek a nők, szélsőségnek számítottak. A lépésre, amelyet megtettek, a lányok és a fiatal nők akkoriban még nem voltak felkészülve. Madonna azonban nem volt ijesztő, ugyanakkor elég különleges volt ahhoz, hogy az őt utánzó lányok szereplői legyenek otthon a „Meg ne lássam, hogy így mész ki az utcára” című családi drámának. Ráadásul piszok jól nézett ki. A hajába kötött sok-sok kendő, a felemás fülbevaló, a kereszt, a hasvillantó felső, a biciklisnacival kombinált miniszoknya, a lapos sarkú cipő és a hosszú szárú aerobiczokni menő volt. Mindamellett kényelmes is.