Szegő János: Fejben dőlt el – Olaszország-Franciaország a 2006-os világbajnokság döntőjében

Életem meccse – jön az izgalmas felkérés, én pedig azonnal szöktetem is magam, vissza a múltba és az emlékeimbe, de rögvest meg is torpanok: vajon melyik volt, melyik lehetett életem meccse? Egyáltalán: mit jelent az életem meccse? A legemlékezetesebb mérkőzést? Ami először jut az eszembe? Netán azt az összecsapást, amelyet a legjobbnak gondolok?

És ha már itt tartunk: mi az, hogy a legjobb? Lassan egy kezdőcsapatnyi kérdőjel tömörül itt a kezdőkörben, én pedig már a meccs szó szinonimáit is elkezdtem becserélni, mintha nem lenne még második bekezdés (félidő). A labda meg ugye gömbölyű, tudjuk a nyugatnémet futball heideggeri állagú és alkatú kapitányától, Sepp Herbergertől.

A meccs az mindig egy egész, jó esetben valami teljes, aminek íve van, eleje és vége, más hangszerelésben egy meccs az indulás és hazatérés, a megérkezés izgalma és a távozás melankóliája.

Ugyanakkor a futballemlékeim egyre jobban hasonlítanak egy olyan régi videókazettára. Bevillanó emlékek, átkapcsolások, vágások, filmszakadások.

Hetek óta keresek egy olyan Ajax-gólt, ahol vagy Patrick Kluivert passzolta üres folyósóba a labdát valamelyik amszterdami csapattársának, vagy őt magát szöktették egy fantasztikusan finom átadással, de már abban sem vagyok egészen biztos, hogy az akció végén lett-e gól. Ha igen, akkor BL-meccs volt és bizonyosan Knézy Jenő közvetíthette. De ha nem volt ilyen Kluivert-helyzet, akkor is Knézy Jenő közvetíti az emlékezés folyamatos múltidejében.

Próbáljunk meg továbblépni. Életem meccsét, hiába nem dőlt még el a helyosztó, a tévében néztem. Életem meccse persze lehetne stadionos emlék is, az egykori MTK-pályáról, a mára lerombolt szentélyből vagy a Népstadionból, netán a Hévízi útról, de nem lesz az.