Rendszerváltás 35: Lengyelország, ahol a munkáshatalomnak leginkább a munkásokkal gyűlt meg a baja
14 perc
2024.10.31. 18:30
2024.10.31. 19:01
A nyolcvanas évek közepén, amikor a legtöbb szocialista állam befele tartott a politikai válságba, Lengyelország éppen kilábalt egyből. Ennek köszönhető, hogy a lengyel társadalom egy része a kommunista diktatúra utolsó évtizedét bizonyos fokú megértéssel kezeli, mivel egy makacsnak bizonyuló mítosz szerint az mentette meg az országot a legrosszabbtól, egy orosz katonai beavatkozástól. A diktatúra jellegéről, a lengyel gazdaság helyzetéről, a rendszer ellen szervezkedő munkásokról, valamint a lengyel szocializmus összeomlásáról Semsei Ferenccel, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos kutatójával beszélgettünk.
1984. december 27-én a keleti blokkban példátlan esemény vette kezdetét a lengyelországi Torún városának törvényszékén. A hírhedt lengyel Biztonsági Hivatal (Służba Bezpieczeństwa, SB, a lengyelországi állambiztonsági szolgálat) egyházi részlegének négy belügyi tisztje (egy ezredes, egy százados és két hadnagy) a vádlottak padján volt kénytelen védekezni egy katolikus pap, Jerzy Popiełuszko elrablásának és meggyilkolásának bűnperében.
Popiełuszko ekkorra már a lengyel nemzeti ellenállás egyik szimbólumának számított, aki szoros kapcsolatokat épített ki a munkásság körében alulról szerveződő, hol betiltott, hol féllegális keretek között működő szakszervezeti mozgalommal, a Szolidaritással is. Bár maga Popiełuszko az erőszakmentes ellenállás híve volt, ám a miséken tanúsított magatartását nagyon nehéz volt nem a rendszer ellen intézett nyílt kihívásként értelmezni.
A pap ugyanis szónoklataiban a nemzeti függetlenség mellett szállt síkra, és a híveit is arra biztatta, hogy vele együtt könyörögjenek Istenhez annak érdekében, hogy gyújtson világosságot a nemzet ellenében cselekvő, bűnös parancsokat teljesítő emberek fejében. Vélhetően a sorsát végül az pecsételte meg, hogy a szertartásaival platformot biztosított az akkor éppen illegalitásban működő Szolidaritásnak.
A lengyel pap azonban túlságosan népszerű és közismert figura volt ahhoz, hogy csak úgy el lehessen tüntetni (ahogyan az megtörtént korábban a Szolidaritás több tagjával, illetve szimpatizánsával is), ráadásul későbbi elrablásának volt egy szemtanúja is. Ő Popiełuszko sofőrje volt, akit a pappal együtt raboltak el, ám egy alkalmas pillanatban meg tudott szökni, és ezt követően vallomást is tett a rendőrségen. Innentől kezdve az ügyet nem lehetett eltussolni, már csak azért sem, mert közben előkerült Popiełuszko holtteste is.
A tárgyalás maga sem nélkülözte a furcsaságokat, mintha a sztálini kirakatpereknek (ahol a védő is vádbeszédet tartott) egy fura paródiája játszódott volna le a tárgyalóteremben, hiszen az ügyész gyakran hevesebben ostorozta a katolikus egyházat és magát Popiełuszkót is, mint a gyilkossággal vádolt állambiztonsági tiszteket.
Ám mivel a vádlottak többsége beismerte bűnösségét, ezért az elmarasztaló ítéleteknek meg kellett születniük, a végig tagadásban lévő Adam Pietruszka ezredest 25 év börtönre ítélték csakúgy, mint a gyilkosságban és az emberrablásban is vezető szerepet játszó elsőrendű vádlottat, Grzegorz Piotrowski századost, míg Leszek Pękala hadnagy 15, Waldemar Chmielewski hadnagy pedig 14 évet kapott, és természetesen mind a négyüket a rangjuktól is megfosztották.
Hogy történhetett meg ilyesmi Lengyelországban? Egyáltalán, hogy fordulhatott elő az, hogy a magát a munkások legfőbb patrónusának tartó kommunista államrenddel szemben leginkább a munkások mozgolódtak Lengyelországban? Erről és sok más mindenről is beszélgettünk Semsei Ferenccel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos kutatójával.