Lovas Rozi: Forgattam még egy nagyjátékfilmet, nulla forint gázsiért. Úgy fogom fel, ez a mi lázadásunk

HVG: Mi fogta meg leginkább a Futni mentem történetében?

Lovas Rozi: Herendi Gáborral régóta kerülgetjük egymást, több castingján is voltam, de eddig nem jött össze a közös munka. Régóta szerettem volna vele dolgozni, és a film sztorija is közel áll hozzám. Pont annyi kicsit abszurd, mesebeli elem van benne, amennyi fűszeressé tudja tenni a családi viszonyokról szóló vígjátékot. A szerepem több ponton kapcsolódik az életemhez. Nekem sokkal kisebbek a gyerekeim, de sokszor úgy néz ki a napom, mint a filmbeli karakteremé, én is négy-öt dolgot csinálok egyszerre, intézem a család dolgait. A legfontosabb, hogy a gyerekek rendben legyenek, de közben a munkára is szeretnék koncentrálni.

HVG: A filmbeli karaktere kicsit mintha a családja rabszolgája lenne.

L. R.: Próbál egyenrangú kapcsolatot kialakítani, de valahogy a feladatok rosszul vannak kiosztva, mert ehhez szoktak hozzá. Talán ezen a történeten át eljuthat a nézőhöz, hogy ez a helyzet lehetne másképp is. A férjemnek is egészen más elképzelései voltak korábban a rendről és a tisztaságról, és hogy nem maguktól kerülnek a szekrénybe a kimosott és kivasalt ruhák. Aztán elkezdtünk figyelni egymásra, összehangolni az igényeket és a feladatokat. Az az egészséges, ha mindannyian érezzük, hogy a közösség, amit fenntartunk, mindannyiunk közös felelőssége.

HVG: Herendi Gábor a nézőszámokat tekintve az utóbbi idők legsikeresebb magyar filmrendezője. Mégis ez a film egy fillér állami támogatást sem kapott. Mit gondol erről?

L. R.: A Loupe Színházi Társulásban, amit Lengyel Tamással, Molnár Áronnal és a férjemmel, Horváth János Antallal alapítottunk, szintén nincs állami pénz. Az előadások után el szoktuk mondani, hogy bár rendkívüli, amikor egy színész kilép a tapsrendből, és a nézőkhöz szól, de rendkívüli időket élünk. Erre is ezt tudom mondani: rendkívüli időket élünk. Nem kell úgy tenni, mintha meglepő lenne, hogy egy sikeres filmes nem kap támogatást. Most nem azt a korszakot éljük, amikor a letett munkát egyenes arányban honorálják. Az eddigi eredmények nincsenek sem díjakkal, sem pénzzel, sem ajánlatokkal, sem lehetőségekkel elismerve.