„Ebbe a tükörbe nehéz belenézni” – unokájuk fotózta végig Marika és Sándor tízéves búcsúját
Szajki Bálint fotóriporter éveken át dokumentálta, ahogy nagymamája otthon ápolja súlyos beteg nagypapáját.
Napra pontosan húsz éve következett be a 21. század egyik legsúlyosabb természeti katasztrófája, amelyben becslések szerint 230 ezren vesztették életüket. Az Indiai-óceánon létrejövő 9,2-es erősségű földrengés után szökőár söpört végig az óceánnal határos tizennégy ország partvidékén és a halálos áldozatok mellett mintegy kétmillió embert tett földönfutóvá.
A Szumátra szigetén lévő Aceh tartományban követelte a cunami a legtöbb emberéletet, ott 170 ezren vesztek oda. Srí Lankán a hullámok elsodortak egy vonatot, és végeztek csaknem kétezer emberrel. Thaiföldön rengeteg nyugati turista töltötte az ünnepeket, akik közül sokan meghaltak.
Mai szemmel nézve lehetett volna sokkal alacsonyabb a halálos áldozatok száma, ha a riasztási rendszerre több gondot fordítanak, illetve ha nem csak a Csendes-óceánban gondolkodnak a tudósok és a döntéshozó, ha cunamiról volt szó.
Mennydörgéssel érkezett az áradat
A „Du” becenevű könyvelő a Thaiföld partjainál található Golden Buddha Beach Resortban dolgozott. Reggel 9 óra körül mennydörgő hangot hallott az óceán irányából. A személyzet és a vendégek a partra siettek, azt hitték, egy repülőgép zuhant a tengerbe. A parton nem láttak lezuhant repülőgépet, csak egy vékony fehér vonalat a horizonton.
Álltak és csodálkozva nézték, ahogy a fehér vonal egyre közelebb került és egyre nagyobb lett. Végül felismerve, hogy veszélyben van, Du elrohant a partról, és sikerült megragadnia egy fát, mielőtt a víz elérte volna. „Annyira megijedtem, hogy sírni akartam, de nem tudtam… a hullám elkapott, és magával ragadott az óceánba.”
A vízben két órán át sodródott egy felfújható párnába kapaszkodva, aztán meglátott két embert egy nagy kanapén lebegni, és odaúszott hozzájuk. Rájöttek, hogy egyre távolabb sodródnak a parttól. Mivel tudták, hogy ha egy újabb hullám jön, mindannyian meghalnak, először imádkozni kezdtek, majd úszni, amilyen erősen csak tudtak.
Végül elérték a partot, a szárazföldre érve Du a Majomhegy nevű domb felé vette az irányt, ahol sokan találtak menedéket. Néhányan megsérültek, mindenki vizes és éhes volt, ráadásul sokan látták, ahogy a szeretteik meghalnak. Együtt töltöttek el egy fájdalommal, bánattal és nyomorúsággal teli éjszakát.
Álltak és csodálkozva nézték, ahogy a fehér vonal egyre közelebb került és egyre nagyobb lett. Végül felismerve, hogy veszélyben van, Du elrohant a partról, és sikerült megragadnia egy fát, mielőtt a víz elérte volna. „Annyira megijedtem, hogy sírni akartam, de nem tudtam… a hullám elkapott, és magával ragadott az óceánba.”
A vízben két órán át sodródott egy felfújható párnába kapaszkodva, aztán meglátott két embert egy nagy kanapén lebegni, és odaúszott hozzájuk. Rájöttek, hogy egyre távolabb sodródnak a parttól. Mivel tudták, hogy ha egy újabb hullám jön, mindannyian meghalnak, először imádkozni kezdtek, majd úszni, amilyen erősen csak tudtak.
Végül elérték a partot, a szárazföldre érve Du a Majomhegy nevű domb felé vette az irányt, ahol sokan találtak menedéket. Néhányan megsérültek, mindenki vizes és éhes volt, ráadásul sokan látták, ahogy a szeretteik meghalnak. Együtt töltöttek el egy fájdalommal, bánattal és nyomorúsággal teli éjszakát.
Rögtön a szökőár után a tudósok és a kormányok képviselői összeültek és levonták a tanulságokat a történtekből. Az tisztán látszott, hogy az eddigi rendszer csődöt mondott, így nem lehet figyelmeztetni az embereket egy közelgő katasztrófára.
