„Tudom, hogy nagyon fáj, de tartson még ki egy kicsit”– a kórházba belépve a méltóságukat is leteszik a küszöbön
9 perc
2025.02.15. 08:30
Az egészségügyben számtalan módon sérülhet a méltóság, egy-egy empátiát kifejező gesztus ugyanakkor csodát tesz. Hogyan lehetne humánusabbá tenni az ellátást? Miért nehéz az egészségügyben dolgozóknak túllátniuk azon, hogy a páciens nem elvégzendő feladatok halmaza, hanem ember? Hogyan lehet a demens betegeket is segíteni a méltóságuk megőrzésében? És mit várunk el a haldoklótól? Sipőcz Diána kulturális antropológussal és Zsák Éva tanatológussal, a Méltóságért Alapítvány munkatársaival ezekről beszélgettünk.
Létezik pontos definíció arra, hogy mi a méltóság?
Sipőcz Diána: Ha az egészségügyi ellátás keretei között gondolkodunk az emberi méltóságról, akkor úgy definiálhatjuk:
a méltóság az, ahogyan a páciens tükröződik a gondozó szemében.
Ezt Harvey Chochinov kanadai pszichiáter, a méltóságterápia kitalálója mondja. Szerinte a méltóságot akkor tudjuk megélni, ha teljes személyként gondolnak ránk, egyéniségként, aki mögött egy egész élet áll, tapasztalatokkal, érzésekkel és szerepekkel. Ha nem csak egy kipipálandó lista vagyunk az ápolónak, aki vérnyomást, testhőmérsékletet mér, hanem embert lát bennünk. Sokan érzik azonban úgy, hogy a kórház ajtaján belépve a méltóságukat is leteszik a küszöbön.
Zsák Éva: Chochinov ki is nyitja a méltóság kérdését, aminek nemcsak az életvégi gondozásban kell, hogy szerepe legyen, hanem minden olyan ellátásban, ahol ember emberrel foglalkozik. Az az üzenete, hogy teljes személyként lássam a másikat, és azt keressem, hogyan tudok neki jól segíteni. Fontos, hogy az emberi méltóságot mindig kapcsolódáson keresztül élhetjük meg, úgy, hogy az valakin keresztül tükröződik.
Nagyon esetlegesnek tűnik, hogy az egészségügyi ellátórendszerben kinek mennyire maradhat meg a méltósága, elég akár egy nőgyógyászati – vagy lényegében bármilyen – rutinvizsgálatra gondolni. Mintha túl sok múlna azon, hogy melyik szakember van éppen ott, és annak épp milyen napja van.
S.D.: Az egészségügyben többféleképpen is sérülhet a méltóság, a hosszas várakozásoktól kezdve a nem megfelelő bánásmódig. Tagadhatatlan, hogy számítanak a körülmények, viszont egy-egy empátiát kifejező gesztusnak megtartó ereje van. Egy sürgősségi ellátásban dolgozó nővér beszélt arról az egyik tréningünkön, hogy egy alkalommal nagyon sok beteg érkezett a váróba, megnőtt a várakozási idő. Az egyik beteg, aki már régóta várt, annyira szenvedett a fájdalomtól, hogy mindenkivel üvöltözött. A nővér odament hozzá, leguggolt, megfogta a térdét, és azt mondta neki:
„tudom, hogy nagyon fáj, de tartson még ki egy kicsit”. Ez az érintés, a tekintet abban a helyzetben elég volt ahhoz, hogy a beteg visszanyerje a méltóságát.
ZS.É.: Apróságnak tűnhet, de annak is van jelentősége, hogy kopog-e az orvos, mielőtt bemegy a kórterembe. Mindig mondják, hogy az egészségügyben semmire nincs idő, de ez nagyjából két másodperc. Chochinov betegméltósági kérdése is sokat számíthat a méltóság megőrzésében, ez így hangzik: mit szeretne elmondani nekünk önmagáról, hogy a lehető legjobban gondoskodhassunk önről? Ha egy szakember felteszi ezt a betegnek, kaphat olyan válaszokat, amikkel humánusabbá teheti az ellátását. Például hogy milyen néven szólítsák, vagy hogy jelezze, ha fél a tűszúrástól. Ehhez nem kell több, mint egy öt-tíz perces beszélgetés, amely része lehet a betegfelvételi folyamatnak.
S.D.: Egy kutatásban vizsgálták, éreznek-e különbséget a betegek akkor, ha az orvos vizitnél az ágyukhoz húzza a széket, és leül melléjük, vagy ha csak megáll felettük, és úgy beszél velük tíz percet. Amikor melléjük ült az orvos, a betegek érzékelése szerint több időt töltött velük, és jobban odafigyelt rájuk. Pedig nem, csak a gesztus volt más.