Mennyei képkockák: termelési riportban mondanak hálát a kormány hárommilliós, pályázati úton elnyerhető kocsmatámogatásáért a szereplők. Gondosan filmezett idill, gyöngyöző fröccs, festői sörhab, tömények égi látomása a pulton. A kocsmárosné jó anyaként gondoskodik az övéiről. Minden van, ami az élethez kell. Meleg kályha, darts és csocsó. Ilyen egy valódi közösségi tér, nemde? A vendégek elsősorban a hubertuszt preferálják, ez az értékes, emelkedett beszélgetések alapja, a közösségek kovácsa, a minőségi együttlét lelke.
„Ha csak egyet kívánhatnék, mi lenne az? Hogy a mostani vendégköröm húsz év múlva is meglegyen” – réved a jövőbe a pultos. Merész vágy, az elénk táruló valóságot tekintve. Nem tudni, ki hány éves ezekben a műintézményekben. A negyvenes-ötvenes alkoholizálók aggastyánnak is tűnhetnek.
Miért is kellene hálásnak lenni a költségvetésből támogatott alkoholizmusért?
Már tíz éve, a házi pálinkafőzés adómentessé tételekor jelezte a rezsim, mekkora presztízst tulajdonít az ivásnak, pláne a pusztítóan egészségtelen, égetett szesz fogyasztásának. Pálinkát inni természetes, jó dolog, magyar ember nincs meg a jó házi párlat nélkül – üzente a kormány. Holott tudjuk: legpusztítóbb ellenségünk az alkohol. És aki függő – hazánkban óvatos becslések szerint is egymillió alkoholbeteg él –, annak nálunk nincs igazi segítség. Mert nincs drog- és alkoholstratégiánk sem. (A drog ellen Curtis művész úrral szövetkezik most a rezsim – ennyit hát a „kábítószer-stratégiáról”.)
Az alkoholbetegség rendszerszintű probléma: a hozzátartozókat is sújtja, a gyermekeket veszélyezteti leginkább. Aggódik emiatt a kocsmatámogató kormány? Miért aggódna az elsíbolt gyermekvédelem országában?
