Hasbeszélő a pesti Broadwayn járt, és nem bánta meg

A véletlen és a tudatosság határesete volt, hogy a minap a Két Szerecsen bisztróban kötöttünk ki. Pedig kivételesen nagyon is célirányosan keltünk át a városon, hogy egy új helyen ebédeljünk Erzsébetváros és Terézváros találkozásánál, a Lövölde téren, ahol mindig hideg van (legalábbis az örökzöld Kern-nóta szerint). Hogy pontosan hol, azt most nem áruljuk el, mert legközelebb oda megyünk. Csak annyit róla, hogy – szerintünk – lehetne a Nagy Almában a Broadway egyik mellékutcájában is, vagy Little Italyban, pláne Brooklynban. De mert a „központi bácsi” sem tudhat mindenről, a „most nyitva” helyett csukott ajtó fogadott, lévén műszaki okok miatt aznap éppen zárva tartottak. 

S mert egyáltalán nem volt hideg, sőt verőfényes tavaszi napsütés, gondoltuk, végigsétálunk a Király utcán, úgy se nagyon fordulunk meg errefelé. A körút magasságában elfogyott a lelkesedésünk, s jelzett a gyomrunk, már megint délután van, valahol kéne ebédelni. Szinte automatikusan fordultunk be a Nagymezőbe, és szaporáztuk a Paulay Ede sarkáig. Közben észleltük, hogy mégiscsak a Broadwayn vagyunk, a pestin. Ahol a Mozsár és a Király utca közötti szakaszon már a 19. században is csak tekergethették a fejüket a polgárok, lévén annyi „zengeráj, cabaret és egyéb” (Porzó, azaz Ágai Adolf publicista leleménye).  

Vitt a lábunk arra a bizonyos sarokra, ahol 27. éve működik a Két Szerecsen: „Vannak éttermek, vannak kávézók, vannak bisztrók, vannak kocsmák, vannak borbárok… és van a Nagymező utcában egy hely. Egy amolyan sarki hely, találkozóhely. Reggeliző, ebédelő, vacsorázó, borozó, beszélgető. Mindig, mindenre jó… Szerethető, megbízható, sallangmentes” (Két Szerecsen, a mi bisztrónk, 2018). Mert ilyennek álmodta meg egy ügyvéd, egy közgazdász, egy reklámszakember és egy televíziós újságíró, avagy ahogy magukat aposztrofálták, csupa botcsinálta vendéglátós. S lett belőlük vérbeli vendéglátós a több mint negyedszázad alatt.