Az adósoknak garantált bukás, a hitelezőknek kockázat nélküli kaszinó volt a devizahitelezés, de igazságtételnek nyoma sincs

Az AxFina-ítélet nyomán számos ügyvéd próbálkozott annak értelmezésével, gyakran egymással szöges ellentétben álló következtetésekre jutva – nem ritkán attól függően, hogy az adósok vagy épp a pénzintézetek oldalán láttak el korábban peres képviseletet. Május 27-én Marczingós László, az EUB döntésében érintett ügyvéd javaslatait leszavazta a parlament, nem támogatta, hogy vizsgálóbizottság foglalkozzon a devizahitelesek bonyolult helyzetével.

Álláspontom szerint a legfontosabb, hogy az EUB döntése alapján bizonyos feltételek mellett

a fogyasztóval úgy kell elszámolni, mintha a devizaalapú szerződés meg sem született volna.

Ez az erős következtetés nem önmagában az AxFina-ügyből következik, hanem összetett jogértelmezési láncolat eredménye több korábbi bírósági döntésből. Az e heti hírlevelem célja, hogy a devizahitelek jogi megítéléséről átfogó képet adjak, azonban elöljáróban szeretném az olvasó türelmét kérni: a terítéken lévő téma – főleg laikusként – rendkívül nehezen befogadható.

Precedenslegó

Az eligazodáshoz tehát az AxFina-ügy értékelése előtt muszáj leporolni néhány korábbi ítéletet. Ez nem pusztán háttérinformáció: az EUB ítélkezési gyakorlata sok tekintetben hasonlít az angolszász precedensrendszerre, ahol az egyes ügyekben kimunkált, látszólag apró értelmezésmorzsák végül egységes jogértelmezéssé állnak össze. Az EUB ilyen iránymutatásai pedig kötelező érvényűek minden nemzeti bíróság számára, amikor uniós jogot kell alkalmaznia.

1. A Kásler-ügy (2014)

A magyar devizahiteles ügyeket illetően az egyik legfontosabb precedens 2014-ben született: ez a Kásler-ítélet. Ezt napra pontosan 11 évvel az AxFina-döntés előtt hozta meg az EUB. Az ügy középpontjában a hitelszerződések árfolyamrés rendelkezése és annak tisztességtelensége állt.

Az árfolyamrés a kölcsön alapjául szolgáló deviza vételi és eladási árfolyama közötti különbséget jelenti (úgy, ahogyan egy pénzváltónál is eltérő áron veszik át és adják el a különféle valutákat). Mivel a vételi árfolyam rendszerint alacsonyabb, ezért a bankok számára extra nyereséget jelentett, hogy a devizahitelek folyósítása az adósoknak jellemzően a számukra alacsonyabb és így kedvezőbb vételi, míg a törlesztés a drágább eladási árfolyamon történt.

A legtöbb devizahiteles szerződés tartalmazta ezt a mechanizmust valamilyen formában. A két ár közötti különbséget – amit a bankszakma spreadnek szokott emlegetni – a pénzintézetek szabadon határozták meg, ezért tulajdonképpen önkényes pénzváltási költséget hárítottak a fogyasztó adósokra. Az EUB mellett a nemzeti bíróságok is tisztességtelennek minősítették az ilyen kikötéseket, tekintve, hogy azok aránytalanul hátrányos helyzetbe hozták a fogyasztókat.

A magyar állam válaszul törvényi úton próbálta korrigálni ezt a gyakorlatot: jogszabályban rögzítette, hogy az önkényes árfolyamrés helyett a Magyar Nemzeti Bank hivatalos árfolyamát kell alkalmazni, így megszüntette azt a lehetőséget, hogy a bankok a különbözeten további nyereséghez jussanak a fogyasztó kárára. Ezt a módszert a továbbiakban behelyettesítésnek fogom hívni.

A Kásler-ítélet szerint viszont csak kivételes esetekben lehetne behelyettesítéssel élni: az EUB egyértelművé tette, hogy ha egy szerződésből kikerül egy tisztességtelen feltétel – például az árfolyamrés rendelkezés, ami nélkül a szerződés már nem teljesíthető –, akkor főszabály szerint az egész szerződés érvénytelenné válik. Ez összhangban van a régi Polgári Törvénykönyv szabályával is, miszerint egy fogyasztói szerződés csak akkor maradhat fenn részleges érvénytelenség esetén, ha az az érvénytelen rendelkezés nélkül is teljesíthető.

Márpedig az árfolyamrés szabályai nélkülözhetetlenek a felek közötti pontos elszámoláshoz, azaz ezek nélkül nem is teljesíthető a szerződés. További elvárás, hogy a tisztességtelen feltételek ne kerüljenek behelyettesítésre valami mással pusztán a szerződés megmentése (teljesíthetősége) érdekében, mert ez aláásná a szabályozás visszatartó erejét: ha a vállalkozások azt látják, hogy a bíróságok utólag „kijavítják” a tisztességtelen feltételeket, akkor nem riadnak el azok alkalmazásától.

Az EUB szerint egy kivétel létezhet, amikor a behelyettesítés jogszerű: ha a szerződés teljes érvénytelensége aránytalanul terhes lenne a fogyasztó számára (pl.: mert a teljes semmisséggel az egész tartozása rögtön esedékessé válik és azt képtelen lenne kifizetni), akkor a nemzeti bíróság kivételesen beilleszthet helyette egy belső jogszabályból vett rendelkezést – például az MNB hivatalos árfolyamának alkalmazását. Az előbbi viszont hangsúlyozottan kivétel, mert a cél nem a tisztességtelen szerződések megmentése, hanem a fogyasztók valódi védelme – még akkor is, ha ez csak a szerződés megsemmisítésével biztosítható.

A lényeg tehát az, hogy az igazságszolgáltatás csak akkor élhet a behelyettesítéssel, ha ez a fogyasztó védelme érdekében szükséges.

2. A Dunai-ügy (2019)

A Kásler-ügy megállapításait tovább finomította az EUB a Dunai-ítéletben: ha a szerződés fennmaradása a tisztességtelen feltétel kiesésével a fogyasztó érdekeivel ellentétes – és a bíróság ezt meg is állapítja –, akkor végképp nincs lehetőség behelyettesítésre. (Emellett a Dunai-ítéletben is megismételte az EUB a fentiekben leírtakat: csak akkor érvényes a behelyettesítés, ha a teljes szerződés megsemmisítése egyébként súlyos károkat okozna a fogyasztónak.)

3. Az AxFina-ügy (2025)

Végül, de nem utolsó sorban, ha a nemzeti bíróság megállapítja, hogy a fogyasztói devizahitelszerződés nem teljesíthető a tisztességtelen kikötés – például az árfolyamrés – elhagyásával, és behelyettesítésre sem kerülhet sor, akkor az AxFina-ítélet értelmében a bíróság köteles az eredeti jogi és ténybeli állapot helyreállítását elrendelni. Ez azt jelenti, hogy a szerződést úgy kell tekinteni, mintha az meg sem köttetett volna, a feleknek pedig kölcsönösen el kell számolniuk egymással.