Riport a Pápa környéki, hetven éve még több mint százfős településről, amely egyetlen lakosa ellenére nem mondható teljesen kihaltnak, hiszen a felújított vadászház mellett méhészet és vaddisznótenyésztő telep révén is kezd visszatérni bele az élet.
A magyarországi kihalt falvakról szóló sorozat egyik legkülönlegesebb túrája, amolyan Tüskevár-érzés volt, amikor Tiszahalász emlékei után kutattunk. A sok évszázadig virágzó település 1876. március 24-én egyik pillanatról a másikra tűnt el a föld színéről. A folyószabályozás áldozata lett. Nyomai ma egy Tisza-szigetre vezetnek.
Az 1960-as, 70-es években még több százan laktak a belső-somogyi Kakpusztán, volt itt iskola, művelődési ház, kocsma, fűrésztelep, és még focipálya is saját csapattal. Mára azonban a természet teljesen visszahódította magának a területet. Egy Kakpusztán felnőtt tanúval és a hely történetét könyvben is feldolgozó hagyományőrzővel jártuk be a környéket.
Néhány kilométerre volt egymástól a Tolnai-dombság szélén, a Mezőföldön Illyés Gyula szülőháza és Lázár Ervin gyerekkorának színhelye, mára azonban már csak hűlt helye maradt mindkettőnek. Az írók művein keresztül azonban tovább él Rácegres, ahol a „puszták népe” élt, és ahol a Négyszögletű kerek erdő csodái történtek.
A 19. században az ország egyik legismertebb üveggyártó üzeme működött Bükkszentkereszttől nem messze, a festői völgyben az erdő mélyén. Egy pince és két ház romjai, az egyikben egy búbos kemence, valamint egy kút és egy kis temető – ennyi maradt az üzemből és a köré felépült, egykori településből.
A szlovák határ mellett, az aggteleki dombok között bújt meg valaha az a falu, amelynek lakóit tulajdonképpen Horthy Miklós hobbija miatt telepítették ki. Házaik helyén ma temetői keresztekre hasonlító jelzés mutatja, hova vitték őket, de az egykori iskola épülete beavatja az erre tévedt vándort a település különleges múltjába.
