Magyarországon az elmúlt harminc évben – 2006-ot kivéve – soha nem kellett azt mérlegelni az állampolgároknak, hogy biztonságos-e egy tüntetésre kimenniük. Bántódásuk esik-e, vagy megbüntetik-e őket azért, mert élnek gyülekezési jogukkal. Most, a 30. Budapest Pride esetében ez történt. Sokan szorongtak, sapkával, napszemüveggel próbáltak a napsütés és egyben az arcfelismerő kamerák ellen védekezni, számoltak bírsággal, igazoltatással, akár rendőri erőszakkal is, vagy “csak” azzal, hogy a rendőrség nem védi meg őket, a „betiltott” tüntetőket a rájuk „legálisan” fogukat fenő agresszoroktól.
És ennek ellenére volt történelmi nagyságú, százezres tömeg egy olyan eseményen, egy olyan kisebbség mellett, amellyel kapcsolatban egyébként meglehetősen megosztott a magyar társadalom. Felemelő volt az Erzsébet hídról látni a tömeget a rakparton a Műegyetemig hömpölyögni, tudva, hogy a vége még el sem indult a Deák térről.
És ezt mind Orbán Viktor intézte.
Amikor azt hitte, hogy működnek a régi, megfélemlítő reflexek. Hatalmas presztízsveszteség számára, hogy minden jogászkodás, megfélemlítés ellenére ekkora tömeg ment ki a Pride-ra.
