Berlinben vagyok, a Hamburger Bahnhof nemzeti kortárs képzőművészeti galériában, és a falon van egy kép „(Ne) menj haza!” címmel. Egy arab graffitiről készített fénykép lightboxra feszítve. Manaf Halbouni szír–német képzőművész 2015-ben lett figyelmes arra, hogy Drezdában arab nyelvű „Go back to your home” feliratok jelentek meg a házfalakon egy szélsőjobboldali, bevándorlásellenes csoporttól. Két évvel később az egyik ilyen felirat elé valaki odafújta a szót: „NO”, vagyis, „ne menj vissza az országodba, otthonodba”. Ez a minimalista válasz az eredeti üzenetet a csendes ellenállás aktusává, a gyűlölet és a kirekesztés egyértelmű elutasításává változtatta.
Ez a hírlevél a túlélésről fog szólni, arról, hogy az otthon (legyen fizikai vagy választott) hogyan válhat pokollá, ahonnan menekülésre kényszerülünk, pedig nem akarunk elszakadni tőle. Vannak azonban esetek, amikor a menekülés útvonalait elzárják, és habár otthon vagyunk, mégsem akarunk hazatérni. Máskor saját magunknak kell újraértelmeznünk az „otthon” fogalmát, ilyenkor időt és könyörületet kérünk, hogy senki ne küldjön és ne is vigyen haza. Eljutunk majd oda a saját útjainkon.
Nem öncélú oversharing
De előtte: páran megkérdeztétek tőlem, mióta elindult a Kokett, hogy nem félek-e magamról megosztani dolgokat.
A helyzet az, hogy nem félek. És nem azért, mert kifejezetten bátor lennék, hanem azért, mert számomra ezt jelenti az írás. „Írj keményen és világosan arról, ami fáj” – mondja Hemingway. Számomra nincs értelme a nem őszinte írásnak. És nem azért, mert túl sokat akarok megosztani magamról, nem exhibicionizmusról van szó, nem öncélú oversharingről. Olvasóként is őszinteséget várok, ehhez lehet kapcsolódni, ez tárja fel a kollektív emberi élményeket, amelyeken mindannyian átmegyünk. Valahol számomra az őszinteség lázadás is a kapitalizmus ellen, az ellen, hogy brand legyek, valami előre megkomponált, becsomagolt, élére vasalt, lélektelen termék. De az írás ellenállás is, az eltörlés, az elhallgattatás elleni küzdelem kézzelfogható tevékenysége.
Az újságírás és irodalom keveredésével én az amerikai New Journalism irányzaton keresztül ismerkedtem meg, még az egyetemen. Idetartozik például a magyar médiában is trendi gonzó újságírást meghonosító Hunter S. Thompson, aki saját magát a történetek főszereplőjévé téve, mindenféle objektivitás vagy etikai törekvés nélkül, egy üveg whiskey-vel a kezében, cigivel a szájában, hallucinogén drogokon írt „cikkeket”. Pedig voltak sokkal kiemelkedőbb és meghatározóbb szereplői is a New Journalismnek, mint például Joan Didion.
A New Journalism irányzat ugyanis arról szólt eredetileg, hogy az újságírói kutatómunka, etikai határok és hitelesség megtartása mellett csak annyiban térnek el a klasszikus újságírástól, hogy írói eszközökkel, dramaturgiailag építik fel a cikkeket. Illetve hogy sok esetben az újságíró is megjelenik, mint szereplő, ami saját helyzetét és szubjektivitását is láthatóvá teszi.
Míg Hunter S. Thompson szövegei túltengnek a saját „coolságával”, addig Didion írói képessége lenyűgözött. Hiszen társadalmi jelenségektől kezdve háborúkon át, a saját gyereke és férje halálán át higgadtan, de tűpontosan volt képes írni mindenről. Emiatt a mai napig éri az a kritika, hogy nő létére hideg volt, rigid, és hogy azért tudott érvényesülni egy macsó világban, mert úgy írt, mint egy férfi. Érdekes, azt nem hallottam még, hogy Hunter S. Thompsonra hisztis picsaként hivatkoznának, aki nem tudott saját magán túl látni. A lényeg, hogy Didion írói bátorsága inspirál arra, hogy én is minél pontosabban és őszintébben írjak. Ahogyan Petri György fogalmaz: „Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.”
