Minden fesztivál véget ér egyszer – nem tudjuk, kitől származik a bölcs mondás (nem Coelhotól), de ettől még fájdalmas igazság bujkál e szavakban. Fájó szívvel búcsúzunk a 82. Velencei Nemzetközi Filmfesztiváltól, pedig még sokáig elnéztük volna a hömpölygést a Lidón, és ha elég sokáig várunk, lehet, hogy egyszer Terrence Malick új filmje is befut. A Röhrig Gézával forgatott Jézus-film, amit a mester már évek óta csak vág és csak vág (és csak vág), és minden fesztiváligazgató abban reménykedik, hogy hátha pont az ő fesztiváljára készül el. Már ha egyszer valóban elkészül.
Azok a filmek, amelyek elkészültek és lehetőségük adódott bemutatkozni Velencében, nagy megrázkódtatást nem okoztak, talán a tisztes helytállás az, ami összeköti őket. És ez sem kevés.
https://hvg.hu/360/20250829_velencei-filmfesztival-Nemes-Jeles-Laszlo-Arva-fogadtatas-George-Clooney-Sorrentino
A kritikai közutálatot, a "na, ne már"-októl hangos egyöntetű elutasítást egy műnek, Julian Schnabel Dante-filmjének sikerült kiváltania: régen rossz, ha egy filmet Coppola Megalopolisához hasonlítanak és spirituális időutazásként emlegetik. Az In the Hand of Dante című filmmel mindkettő megtörtént.
Úgy tűnik, a művész mindent meg is tett e kétes elismerésért. Aki megnyeri Martin Scorseset egy mellékszerepre, majd Gandalf-szerű lénnyé maszkírozza a legendát, az joggal tarthat igényt a kritikusok izzó haragjára. A filmet a máskor remek Oscar Isaac sem tudja megmenteni, szegény ráadásul kettős szerepben blamálja magát. A helyzet finom iróniája, hogy Schnabel mindeközben a fesztivál egyik életműdíját is átvehette.
Julian Schnabel és Oscar Isaac
Aleksander Kalka / La Biennale di Venezia
Általánosságban azonban a fesztiválkínálatról elmondható, hogy azok, akik nem Dantéhoz nyúltak, hozták a formájukat. Örömmel nyugtázhattuk, hogy Emma Stone és Yorgos Lanthimos kísérletező együttműködése sikerrel folytatódott (Bugonia), Dwayne Johnsonról egyszer csak kiderült, hogy színész (Zúzógép), és némi szünet meg egy zombis kitérő után Jim Jarmusch is életjeleket mutatott (Father Mother Sister Brother). Ezek a filmek mind láthatók is lesznek előbb-utóbb a hazai mozikban.
És akkor nézzük az utolsó etapot.
Ha dicséret illette Nemes Jeles Lászlót és operatőrét, Erdély Mátyást, hogy a Velencében versenyző Árvában milyen szépen visszaadták az 1957-es Budapestet, akkor dicséret illeti François Ozont és operatőrét, Manuel Dacosse-t is, hogy L'Étranger-ban milyen szépen visszaadják a negyvenes évek Algírját.
François Ozon: L'étranger
Foz - Gaumont - France 2 Cinema
Igen, Ozon, aki nemrég egy gombával mérgező nagymamával jelentkezett (interjúnk a rendezővel itt), most egy klasszikushoz nyúlt, Albert Camus híres (nálunk Közönyként is ismert ) regényét vitte filmre és tette ezt sikkes fekete-fehérben. Egy artisztikus parfümreklám sem lehetne ennél elegánsabb. A termékeny francia filmrendező nemcsak az esztétikára, a szöveghűségre is adott, a Camus-szakértők már jelezték is, hogy a filmváltozat hű a műhöz, ami jó hír minden diáknak, aki meg akarná úszni a 160 oldalnyi klasszikus elolvasását.
