Sokkoló jelenetek, felháborodás és szembenézés: hogyan lehet fogást találni az egyházi gyerekbántalmazáson?

Magyarország nemcsak egy, az egyházi visszaéléséket számba vevő országjelentéssel adós, hanem az érdemi szembenézéssel is. A Gyerekasztal Munkacsoport most tett egy kísérletet arra, hogy széles körű társadalmi párbeszédet kezdeményezzen a témában, nem megfeledkezve magukról az áldozatokról. 

2019-ben egész Lengyelországot felkavarta, amikor Anna Misiewicz hosszú évek hallgatása után kamerák előtt elmesélte, hogyan elégítette ki magát egy pap az akkor hatéves lány kezét használva. Nehéz felbecsülni, milyen hatalmas ereje és milyen mélyre ható hatása volt Tomasz és Marek Sekielski Ne mondd el senkinek című dokumentumfilmjének egy olyan országban, ahol az emberek 90 százaléka katolikusnak vallja magát, és ahol a papok a társadalom nagyra tartott, megbecsült tagjai. A Sekielski fivérek filmje nemcsak azért sokkolta a lengyeleket, mert bemutatta a megrázó történeteket, és rejtett kamerás felvételekkel azt is, ahogyan a pedofil papokat szembesítették az egykori áldozataikkal, hanem azért is, mert megmutatta a rendszer romlottságát is: azt, hogy az áldozatok jelzéseit félresöpörték, nem hittek nekik, az elkövetőket pedig megvédték.  

A film premierje előtt a lengyel katolikus egyházból senki sem volt hajlandó kommentálni a feltárást, a Lengyel Püspöki Konferencia mindössze annyit reagált, hogy a Sekielski fivérek munkája egyoldalú volt. A film megjelenése után azonban az egyház hangnemet váltott, sőt elkezdett bocsánatot kérni a papi visszaélések áldozataitól.

A film szemléletformáló erejéről, a társadalmi felhördülésről néhány napja Wojciech Bojanowski, a krakkói Ignatianum Egyetem tanára beszélt a Gyerekasztal Munkacsoport által életre hívott Nemzetközi tapasztalatok az egyházi gyermekvédelemben című konferencián, megosztva azt is, hogy a felháborodást milyen konkrét kezdeményezésekbe és intézkedésekbe csatornázták be.

Wojciech Bojanowski
Gyerekasztal Munkacsoport
Hozzászólások