Valaki talán kicserélte a népemet, amíg aludtam. Tízezres tömeg tüntet amiatt, hogy néhány fiatalkorú bűnöző kapott egy-két atyai, makarenkói, nevelő célzatú pofont. Na jó, kicsit megerőszakolták őket. Ez az együttérzés nem vall ránk. Amikor a kormány arról győzködte a külföldre menekült fiatalokat, hogy jöjjenek haza, akkor ott a szép lányoktól a Túró Rudiig előkerült sokféle érv, de az nem volt köztük, hogy ez szolidáris társadalom.
Attól tartok, igazából most sem az. A gyermekvédelemben persze nemcsak bűnelkövetők szenvednek, hanem egyszerű árvák is, de ők is szegények, mint például a hajléktalanok, és a magyarok többsége könnyedén fogadja el azt az álláspontot, hogy aki szegény, az maga tehet róla. Más folyamatok dolgoznak itt. Az, amikor egy elmérgesült párkapcsolati vitában előkerülnek évtizedes mulasztások, húsz éve elfelejtett évfordulók, és ezeket mind be lehet tölteni a géppuskába. Azt pedig etetni kell, hiszen háború van.
A Szőlő utca botránya csak megerősíti az ellenzékieket abban, hogy a kormányuk ezt is elkúrta, egy plusz fekete pont a számtalan között.
A kormánypárt pedig csalhatatlan cinizmussal futtatja ki a témát oda, hogy a börtön nem szanatórium, hanem tisztítótűz, és igazából nem olyan nagy baj, ha ott ütik-verik a rabokat. Erre még visszatérünk, amikor ennek vége lesz. Ha netalán visszaalszom, lelkes állampolgárok hosszú sorát álmodom majd, amint szabványosított furkósbotokkal állnak sorban a Matolcsy család kifutójánál, hogy leverjék rajtuk azt az ötszázmilliárdot.
Ám a műsorfolyam nem a Szőlő utcában kezdődött, és nem is ott ér véget.
