„A Fidesz soha nem fog párttá alakulni” – jelentette ki 1989 augusztusában Orbán Viktor a HVG-ben, hozzátéve: ha mégis, akkor kizárólag egy rövid időszakra, éspedig azért, mert a választási szabályok erre kényszerítik, az embereknek ugyanis „elegük van a hierarchikus szervezetekből”. Két hónappal később a Fidesz már pártként szerepelt a nyilvántartásokban, a beígért pártfeloszlatás pedig sem az 1990-es, sem az azt követő választások után nem történt meg. Ám az orbáni prófécia – ha más formában is –, megvalósult.
A 2002-es választási veresége után rövid időre önkéntes száműzetésbe vonult Orbán a visszatérése után már nem is hagyományos értelembe vett pártként, hanem olyan mozgalomként alapította újra a Fideszt, amely már sokkal inkább egy vallás, semmint egy politikai tömörülés jegyeit viselte magán. Élén azóta is egy megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel bíró, karizmatikus vezető áll, aki mondhat bármit és annak az ellenkezőjét is, a hívei tűzön-vízen át követik.
Hosszú út vezetett odáig, hogy Orbán „vallásalapító” vállalkozása révbe érjen.
„Egy olyan elkorhadt régi világot képvisel, ami soha többé nem fog Magyarországra visszatérni” – mondta az MDF-ről még a Fidesz 1992-es pécsi kongresszusán a pártelnök, aki kíméletlen kritikusa volt Antall József jobbközép, a Fidesz prominens politikusai által gyakran a „keresztény kurzus” restaurációjával vádolt kormányának. Ha a parlamentben elhangzott valamilyen vallással vagy az egyházzal kapcsolatos megnyilvánulás, akkor – Andrásfalvy Bertalan művelődési miniszter országgyűlési jegyzőkönyvben megőrzött szavai szerint – „itt mögöttem a (Fidesz-)frakció vezetője elkiáltja: imához”. A „térdre, csuhások”-at és ehhez hasonlókat bekiabálók egyik hangadója maga Orbán volt, aki ekkoriban még fennen hangoztatta, hogy idegen tőle „a kormányzó pártok retorikájának üresen kongó pátosza, dagályos semmitmondása, görcsös nemzetieskedése”, és hogy „az állítólag elveszett nemzeti tudatunkat nem kellene úgy üldözni egy életen át, mint Arthur király lovagjainak a szent kelyhet”.
