(Az Alpha, Julia Ducournau új filmje sokak szerint AIDS-parafrázis: a címszereplő kamaszlány egy olyan társadalomban keresi a helyét, amely egy gyilkos kórral igyekszik együtt élni. Egy kórral, amitől márvánnyá válik, majd elporlad az emberi test. Julia Ducournau-val Párizsban találkoztunk, ám mielőtt még elfoglalhattuk a helyünket a rendezőnővel szemben, az ajtóban strázsáló asszisztens finoman figyelmeztette az újságírókat: Julia nem szeretné, ha arról, kérdeznénk, valóban az AIDS-ről szól-e a filmje - igaz, mi végül eltekintettünk ettől.)
Nem kérdezem, mi adta az ötletet, hogy elkészítse az Alphát, de azt elmondhatná, mik voltak a filmes előképei. Előző filmje, az Arany Pálmát nyert Titán esetében Hitchcocktól a Szédülést emlegette.
Carlos Saura filmje, a Nevelj hollót sokat járt a fejemben. Megfogott, ahogy a gyermekkort ábrázolta a Franco-diktatúra végnapjaiban. Nyolcéves voltam, amikor először láttam, vagyis ugyanannyi idős, mint Ana, Saura filmjének gyerekszereplője. Ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, közöm van egy filmbeli alakhoz.
Úgy éreztem, ez a lány belőlem is megmutat valamit.
A Nevelj hollótnak sem a cselekménye, sem a stílusa nem köszön vissza az Alphában, a két film között csupán az én nyolcéves fejjel megélt élményem a kapocs. Sötét, de költői film ez a gyerekkorról, mindent a nyolcéves Ana szemén keresztül látunk. Ez a fajta szubjektivitás az én munkáimra is jellemző. Saura filmjében a gyerekek nagyon is tisztában vannak a traumákkal, nemcsak azokkal, amik a saját családjukban történtek, hanem azokkal is, amik a környezetükben, a társadalomban élnek tovább. Ez esetben egy diktatúrában. Szóval, ha a gyerekkorról van szó, Carlos Saura filmje nekem alapmű.
Julia Ducournau
Julie SEBADELHA / AFP
Szabványosnak aligha nevezhető nőalakok népesítik be a filmjeit: Justine a Nyersben, Alexia a Titánban és az Alpha 13 éves kamaszhőse is nagy erőbedobással keresi önmagát, persze mindhárman más-más módon teszik ezt.
