„Frisch auf! Es ruft das Vaterland! / Die Zeit ist da, jetzt haltet Stand! / Ob Freiheit oder Sklaven joch? – / Das ist die Frage. – Wählet doch!” Így hangzott a Nemzeti dal első négy sora németül 1848. március derekán. Az első hevenyészett fordítás már néhány órával a forradalmi költemény kinyomtatása és többszöri elszavalása után megszületett, az itt idézett, legsikerültebb változat pedig március 18-án jelent meg egy német nyelvű lapban.
A Petőfi-vers gyors átültetésére nem azért volt szükség, hogy Bécsben is mihamarabb értesülhessenek az események jellegéről, hanem mert különben Pest-Buda lakóinak többsége nem értette volna pontosan, mi zajlik a fővárosban.
Magyarországon 1844 novemberében a magyar lett ugyan a hivatalos (és hivatali) nyelv, de a 13 milliós lakosság mindössze 46 százalékának volt ez az anyanyelve. Míg országszerte a románul, szlovákul és németül beszélők számítottak a legnagyobb lélekszámú kisebbségeknek, Pest-Budán éppenséggel a magyarok. A forradalom és szabadságharc idején a főváros lakóinak összességében csak 30 százaléka volt magyar, több mint a fele viszont német ajkú, az utóbbiak aránya – a török kiűzése utáni betelepítések következtében – a budai oldalon a kétharmadot is meghaladta. Ebből csupán a Várnegyed emelkedett ki „magyar szigetként”, mert oda II. József idején sok magyar tisztviselőt költöztettek be a kormányszékekkel.
Ha valami sci-fibe illő fordulat hatására egy asztalhoz ülhetne valaki a XIX. század közepéről egy mai honfitársával, tudnának-e úgy beszélgetni egymással, hogy meg is értik a másik problémáit? Nehéz még csak elképzelni is egy ilyen találkozót, hiszen annyi minden lett más a világban és nem csak a monumentális társadalmi és technológiai változásokra kell itt gondolni, hanem a megélt múlt másféleségére és a magyarsággal, illetve nemzettel kapcsolatos eltérő felfogásokra is.
Ráadásul a Buda környéki és részben a Pestet körülvevő településeken is svábok éltek, így az onnan vásározni bejövő parasztokkal ugyancsak németül lehetett érintkezni, nem csoda, hogy a fővárosban ez számított a hivatali és a hétköznapi kommunikáció fő eszközének – a magyar, illetve a szintén jelentős kisebbségek által beszélt szlovák és szerb mellett.
Csak a mai korból visszatekintve tűnhet furcsának ez a nyelvi és kulturális sokszínűség, a kora újkorban a városokban teljesen természetes volt a többnyelvűség.
