Mit gondoltak 1848-ban a nemzetről és mit gondolunk róla most?

A hosszú XIX. század során három különböző nemzetkoncepció is jelen volt Magyarországon, ezek közül az első még a rendi vonalat képviselte, ez volt az úgynevezett natio Hungarica, vagyis a középkorból eredő nemesi nemzet ideája. Ez lényegében azt jelentette, ami a neve volt, tehát a magyar nemzetnek tagja volt minden magyar nemes, azaz mindenki, aki a magyar királytól nemesi oklevelet kapott, vagy akinek a felmenői rendelkeztek ilyennel.

Az, hogy a friss nemes milyen etnikai háttérrel rendelkezett, a középkorban keveseket érdekelt, még a korszak vége felé is sokkal fontosabb volt a vallási hovatartozás, mint az anyanyelv kérdése. Ezért tekinthette magát a 15. században a legnagyobb természetességgel magyar nemesnek az itáliai Filippo Scolari (Ozorai Pipó), csak úgy, mint a cseh-morva Jan Jiskra (régiesen Giskra János), vagy a havasalföldi Hunyadi Vajk, a híres törökverő Hunyadi János édesapja.

De ugyanígy nyugodtan vallhatta magát magyar nemesnek a XVIII. században a leginkább madagaszkári királyságáról ismert gróf Benyovszky Móric is, habár legnagyobb valószínűséggel az anyanyelve szlovák volt, de közben a lengyelségéhez sem férhetett kétség, mivel öröklés révén lengyel földbirtokos és nemes is volt, azaz nem csak a natio Hungaricának, hanem a natio Polonicának is tagja, azaz egy igazi korabeli kettősállampolgár volt.

A sztorija akkor is király, ha csak hazudta, hogy ő az - 235 éve halt meg Benyovszky Móric

A kalandorok századának egyik leghíresebb kalandora volt a magyar-szlovák-lengyel Benyovszky Móric, aki első magyarként (szlovákként, lengyelként) járt a Föld sok eldugott helyén, melyet az ő emlékirataiból ismert meg a világ. Könyvek, kutatások, műalkotások és kommersz darabok tömege szól az életéről, amely mégis tele van máig megoldatlan rejtélyekkel.