Maladilem baxtale Romenca – találkoztam boldog cigányokkal

A Nemzetközi Roma Nap minden évben ugyanarra a napra, április 8-ára esik, idén azonban a választási „kampánycsend” időszakában ünnepelhetünk. 

A politika nem kímélte a roma közösségeket az utóbbi fél évben. Húztak minket minden irányba, de leginkább a jobboldalra, választóbázisként, elfeledett potenciálként vagy épp elrettentő példaként mutogatva. Közös volt ezekben a médiában fel-fellángoló megszólításokban, hogy a hatalom (és itt nem a regnálóra, hanem a bármilyen szempontból erővel rendelkező csoportra kell gondolni) passzív és kiaknázható eszközt faragott belőlünk. A középosztályosodásunk hamis víziójától kezdve a munkaerőpiaci rejtett erőforráson keresztül a szélsőjobb politikai és érzelmi játszmáihoz használt játékszerré redukálásig tartott az utunk. És most csend van.

Ezt kihasználva, nem túl ünnepi hangulatban számot vetek. Annyiszor felvetődik a költői vagy éppen teljesen komolynak szánt kérdés: hogy jutottunk idáig? Hogyan lettünk dehumanizált és instrumentált közösség, hogyan veszítettük el az autonómiánkat, hogyan gyengült az egyéni identitásunk és így a csoporthoz tartozás pozitív élménye? Mikor találkoztunk utoljára boldog cigányokkal? Voltunk-e azok egyáltalán?

Alább egy szubjektív, nagyívű és történelmi, gazdasági, társadalmi szempontból kimerítőnek egyáltalán nem nevezhető, de mégis sokatmondó összefoglaló arról, milyen lehetőségeink voltak vagy nem voltak az egységünk megtartására, és milyen hatások, fejünk felett hozott döntések cincálták szét a közösségeinket az 1950-es évektől. Sorvezetőként nem mást, mint az éppen hatályos Alaptörvény Nemzeti Hitvallásának egy-egy részletét használtam fel. Gondoltam, szólok, ha valaki nem tudná, elviekben ez a magyar lelkület, a csiriz, ami összetart minket.