Tizenkét éves lányom soha eddig életében ilyen felszabadultan nem látta örülni újságíró apját, mint április 12-én este Brüsszelben. Rekedtre kiabáltam magam a barátaink nappalijában a választási tudósítást nézve. 2008 óta vagyok brüsszeli magyar újságíró, az eltelt 18 évből tizenhatot az Orbán-kormány és az Európai Unió közti pengeváltások tényszerű tudósítására fordítottam, eurologusos kollégáimmal vállvetve.
Hosszú és rögös, sokszor reménytelen és még gyakrabban kiábrándító volt közelről figyelni azt, ahogy az Orbán-kormány intézményesítette a dezinformációt. Magyarország Európai Unióhoz rendelt állandó képviseletén állandó információs vákuumban tartották a tudósítókat, sekélyes és elfogadhatatlan indokokkal. Budapesten talán megszokott, a brüsszeli sajtóvilágban azonban elfogadhatatlan, hogy módszeresen kerülték érdemi háttérinformációk kiadását a brüsszeli magyar újságíróknak, a fideszes EP-képviselők névvel és névtelenül sem vállaltak semmilyen állásfoglalást.
https://hvg.hu/360/20260418_orban-europai-tanacs-elszigetelodes
A miniszterelnök úr és Szijjártó miniszter úr stábjának tagjai széttárták a kezüket, és még véletlenül sem hívták meg sem az EUrologust, sem a többi független újságírót sajtótájékoztatókra. Visszatartották a dokumentumokat, letagadták a miniszterelnök brüsszeli sajtómegjelenéseit. „Mikrofonállványok” és megafonos influenszerek előtt szerepeltek, zárt ajtók mögött – a független sajtónak nem nyilatkoztak.
Szégyen volt magyar újságíróként dolgozni Brüsszelben az utóbbi években. Elképesztően megalázó volt mindig a Kreml bábállamából érkezett újságíróként dolgozni.
