Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát: A hatalom túlszerette az egyházakat

Húsvéti üzenetében azt írta: bármit is döntünk, másnap ugyanabban az országban ébredünk. Túl vagyunk az ébredésen. Mit lát magunk körül?

Már a választások előtt az volt a benyomásom, hogy nagyon erős lett a táborba rendeződés, és az egyes táborok nem sok jót néztek ki egymásból. Súlyos kijelentések hangzottak el arról, hogy ki a nemzeti, és ki nem, hogy ki szolgál hazai, és ki idegen érdekeket. Mindez túlment egy határon.

Egy választás után mindig van győztes és vesztes, de hosszú távon közös célokban kell gondolkodni, ezek érdekében kell összefogni. A véleménykülönbségek pedig nem járhatnak azzal, hogy a másikat nem tekintjük embernek, vagy hogy kétségbe vonjuk, hogy ő is jót akar. Ha táborokban gondolkodunk, abban nincs semmi előremutató, ezért lényeges üzenet, hogy a véleménykülönbségnél fontosabb a közjó. A másik megértésével lehet továbblépni. Ezért fontos a kérdés: mi lesz velünk másnap? A béke apró, következetes döntésekből épül fel.

Az elmúlt 16 évből rengeteg feldolgoznivaló maradt, többek között az egyházak és a kormányzat kapcsolata. Hol lehet, hol kellene ezt elkezdeni? És hová kellene kifutnia?

Feldolgozás helyett sokszor fátylat borítottunk a történelmi múltunkra, pedig ha a sérelmek és a bűnök nincsenek kimondva, ha nincs valamiféle elégtétel, akkor megtisztulás és gyógyulás sincs. Akkor nem lehet továbblépni, mert a bűnök gennye bármikor feltörhet. Így vagyunk ezzel az egyház és a politika kapcsolatában is.

Egyértelmű, hogy az egyházi vezetés állásfoglalásának nem politikai, hanem társadalmi kérdésekben van helye, de a társadalmi kérdéseket is meg kell előznie az evangélium értékrendjének – az egyház ezen a szemüvegen keresztül tekint a társadalmi kérdésekre. Ha elköteleződik az egyik tábor mellett, akkor nemcsak a prófétai szó lehetősége, hanem a tisztánlátás is sérül.

Úgy gondolom, hogy sok mindent újra kell gondolni az állam és az egyház kapcsolatában. Az egyház munkáját nem határozhatják meg politikai prioritások, mert az beszűkíti az egyház üzenetét és küldetését is, nem is szólva arról, hogy hiteltelenné válik, ha a politikát szolgálja ki. Hadd mondjak az átgondolandókra egyetlen példát.

Nem tettük szóvá, hogy az Isten-haza-család szólam folyamatosan elhangzott, miközben Isten nem illik ebbe a sorba.

Teológiai szempontok miatt is elfogadhatatlan, hogy egy legyen még akár a haza és a család értékek között is.

Hogyan látja ebben Pannonhalma szerepét?

A Pannonhalmi Főapátság jelképes tér, szakrális és kulturális intézmény, alapítása időben megelőzi a magyar államét, ezért minden politikai szereplő – oldaltól függetlenül – ösztönösen rá akarja vetíteni a saját narratíváját. A saját legitimitása igazolására, erősítésére szeretné felhasználni ezt a teret és nemzeti szimbólumot. Nekünk ezt el kell kerülni, és törekedtünk is rá, hogy elkerüljük.

Őszintén szembe kell néznünk azonban a mulasztásainkkal, gyengeségeinkkel, és azt kell mondanunk, hogy ez a törekvés, a hatalomtól való tudatos távolságtartás gyakran sérült a falaink között. Annak ellenére, hogy a Pannonhalmi Főapátság ezeréves fennállása mindig arra emlékeztet bennünket, hogy minden politikai korszak átmeneti, de a közjóért való felelősségünk örök.

A nyilvánosság könnyen általánosít, így gyakran egy kalap alá vesznek bennünket a katolikus egyházzal. Ez egyrészt jogos, hiszen a Magyar Katolikus Egyház része vagyunk, ám sajátos jogi státusunk – az, hogy közvetlenül a pápa alá tartozunk – lehetővé teszi számunkra a saját út keresését is. Így annál fájdalmasabb, hogy minden ellentétes szándékunk dacára sokszor mi is megkapjuk a kirekesztő, az elitista, a gőgös minősítő vádakat. Amennyiben erre okot adtunk, azért őszinte bocsánatkéréssel tartozunk. Ennek cselekvési formáját még meg kell találnunk. Hiszen ez a hely nem egy hatalomé, nem egy ideológiáé, hanem a magyar keresztényeké, a magyar társadalomé, és azon túl az egyetemes egyházé.

Szent Benedek regulája szerint minden érkező vendéget úgy kell fogadnunk, mintha Krisztus érkezne közénk, azzal az alázattal és felebaráti szeretettel. Benedek atyánk azonban azt is írja másfél ezer éves szabálykönyvében, hogy hamis békecsókot ne váltsatok. Ezért vendégeinket mindig arra hívjuk, hogy itt nálunk a hatalmi logika helyett a kiengesztelődés és a béke logikája vezessen bennünket.

Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát

HVG / Fazekas István

A bűnbánat és a bűnbocsátás is mélyen keresztény fogalom. Mit tanulhat a közélet a keresztény hagyományból ezen a téren, hogyan érdemes például az elszámoltatást morális szempontból is jól csinálni?

A keresztény hagyomány abból indul ki, hogy az ember törékeny, esendő; sokszor téved, sokszor szándékosan rosszat tesz. A kereszténység megoldása nem az, hogy borítsunk rá fátylat, mintha mi sem történt volna. Ezt köpönyegforgatásnak hívják: amikor valaki arra fordul, amerre épp a széljárás van.

Magyarország most olyan időszakba lépett, amikor sokan az igazság kimondását várják. Ez önmagában is fontos, támogatandó igény. Bűnbánat sincs az igazság felfedése nélkül: ami bűn volt, azt nevén kell nevezni; amit lehet, jóvá kell tenni; akinek valós közjogi vagy büntetőjogi felelőssége van, annak vállalnia kell a törvényes következményeket. A bocsánat nem a felelősség eltörlése, és nem a múlt letagadása. A bocsánat azt jelenti, hogy nem a gyűlöletet, hanem a szeretetet tesszük meg a jövő alapjává.

Az egyház azt tudja mondani, hogy az igazság feltárása legyen tisztességes, a sértettek meghallgatása legyen elsődleges, a közvagyon és a közbizalom sérelme kapjon arányos jogi választ, de közben senkit ne fosszunk meg emberi méltóságától. A keresztény remény ott kezdődik, ahol a bűnt nem mentegetjük, de az embert sem azonosítjuk örökre a bűnével.

A béke az igazságon át jön el.

Nem a megosztottságé és nem a sötétségé az utolsó szó, de a békéhez a kiengesztelődés útján kell eljutni, amely türelmet, önvizsgálatot, a másik meghallgatását és a saját felelősség vállalását kívánja. Ha ez megtörténik, akkor az ország nemcsak kormányt és rendszert váltott, hanem erkölcsi értelemben is esélyt kapott a megújulásra.

A keresztény sorrend nem az, hogy felejtsünk, béküljünk ki, és csak azután kérdezzük meg, mi történt. Hanem ez: az igazság feltárása, bűnbánat, jóvátétel, igazságos elszámoltatás, megbocsátás, kiengesztelődés. Aki ebből a láncolatból kihagyja az igazságot és a jóvátételt, az az irgalmat olcsóvá teszi; aki kihagyja a megbocsátás lehetőségét, az az igazságot bosszúvá torzítja. A kereszténység egyik torzulást sem engedi meg.