A Német-római Birodalom 962-ben alakult meg Nagy Ottó császárrá koronázásával. Az egykor erős, önálló állam a XIV. századra vált azzá, amire ma asszociálhatunk: olyan politikai közösséggé, amelyben a választófejedelmek hatalma fokozatosan felülírta a császárét. Az ország, amit Német-római Birodalomnak nevezünk, valójában egy tagolt politikai közösség volt, amelyben a fejedelmek, hercegek, ad absurdum királyok működése idővel alapvetően határozta meg a császár mozgásterét. A császár koronázott fő volt, a birodalom egységének szimbolikus letéteményese, tényleges döntést azonban a kora újkorra már nemhogy nem tudott a választófejedelmek nélkül hozni, hanem azok sokszor az ő kihagyásával születtek meg. Paradox módon a birodalom tagállamainak volt saját országa, nem pedig a birodalomnak tagállamai.
Budapest kormányzása ezt a dinamikát idézi. Ugyan a főpolgármester vezet, de csupán elméletben. Huszonhárom kerület ténykedik mellette, mindegyik saját polgármesterrel, saját költségvetési logikával, saját politikai reflexekkel, sőt bizonyos esetekben saját kerületi identitással is – tény, hogy utóbbi korlátozottan igaz azokra a kerületekre, amiket valamiért a mai napig nem sikerült elnevezni. A valódi kérdés az, hogy mi történik, amikor a főváros érdekeit a kerületi érdekek keresztezik. A válasz ismerős: alkudozás, torzsalkodás, halasztás, kompromisszum – vagy csend.
