Szervezetfejlesztői karrierem kezdete óta foglalkoztat a reziliencia. Azért fogott meg ennyire ez a téma, mert ugyanazzal a kérdéssel találkoztam benne, mint ami a meditáció tanításában addigra fontossá vált számomra.
Bambusztól öntözőrendszerig
A mindfulness egyik fontos szimbóluma a bambusz. Egyszerre erős és rugalmas. Van tartása, de közben képes együtt mozogni a széllel. Éppen ez a rugalmasság ad neki egyfajta törhetetlenséget.
A reziliencia is valami ilyesmiről szól. Nem arról, hogy semmi ne hasson ránk, hanem arról, hogy a változások, a stressz vagy a nehézségek ellenére is képesek legyünk megőrizni a tartásunkat és az egyensúlyunkat. Miközben a szervezetfejlesztésben rengeteg divat jön és megy, a reziliencia valahogy nem tűnt el. Sőt, az elmúlt tizenkét évben inkább azt láttam, hogy egyre fontosabbá vált.
Egyre több vezetőnél és csapatnál jelenik meg a kérdés, hogyan lehet fenntarthatóan működni egy olyan világban, amely egyszerre gyorsul, válik bizonytalanabbá és kiszámíthatatlanabbá. Nemrég egy vezető fogalmazta meg ezt nagyon pontosan: nem azért szeretne rezilienciafejlesztést a felsővezetői csapatának, mert valamilyen akut probléma van. Éppen ellenkezőleg. Azért foglalkoztatja a téma, mert látja a növekvő nyomást, és egyre inkább az érdekli, hogyan lehet ezt a működést hosszú távon fenntartani.
A kisfiam egy olyan óvodába jár, aminek gyönyörű kertje van és ahol a gyerekek rengeteg időt töltenek. Nemrég azzal a kérdéssel kezdtünk foglalkozni, hogyan lehetne az egyre melegebb nyarak mellett hosszú távon biztosítani a kert öntözését.
Persze rögtön előkerült, hogy megéri-e erre jelentősebb összeget költeni. A beszélgetések során egyre inkább arra jutottunk, hogy nem a jelenből érdemes kiindulni. Nem azt kell nézni, hogy most mennyire száraz a föld vagy mennyire forró a nyár, hanem azt, hogy milyen nyarak jöhetnek öt vagy tíz év múlva, és mit jelent számunkra ez a kert, amit szeretnénk megőrizni.
Valahol itt kapcsolódott össze bennem ez a történet a reziliencia fogalmával. A rezilienciáról sokan még mindig úgy gondolkodnak, mint a tűzoltásról. Olyasmiről, amire akkor van szükség, amikor már baj van. Számomra viszont egyre inkább olyan, mint egy öntözőrendszer. Nem akkor építjük ki, amikor már kiszáradt a kert, hanem jóval előtte. Amikor még minden rendben van.
A leggyengébb láncszem
Amióta rezilienciával foglalkozom, az egyik legfontosabb felismerésem az lett, hogy a rezilienciafejlesztés nagyon erősen egyedi és önismereti munka. Ez általában meg szokta lepni azokat az embereket, akikkel dolgozom.
Akármelyik rezilienciamodellt használjuk is – mi az OD Partnernél gyakran a Donders-féle hét rezilienciafaktor modellből indulunk ki –, a legfontosabb feladat ugyanaz: megtalálni azt a pontot, ahol a leginkább elfolyik az energia. És itt jön a nehéz rész: ez a leggyengébb pontunk általában egyben a legbizonytalanabb területünk is. Éppen ezért nem szeretünk vele foglalkozni. A legtöbb ember – és különösen a vezetők – inkább az erősségeikre szeretnek támaszkodni.
És talán ez a rezilienciafejlesztés egyik legfontosabb paradoxona: pont ott kellene dolgoznunk, ahol a legkevésbé vagyunk magabiztosak, és ahol a legkevésbé szeretünk lenni.
Ezért gondolom azt, hogy a rezilienciafejlesztés elsősorban önismereti munka, ezért olyan fontos, hogy legyen benne valamilyen támogatás is. Akár egy coach, egy tréner vagy egy olyan csoport formájában, amely segít ránézni ezekre a területekre.
Nem kibírni kell
A legtöbb ember, akivel ebben a témában dolgozom, alapvetően úgy gondol a rezilienciára, mint annak a képességére, hogy hogyan tudjuk kibírni, elviselni vagy túlélni azt a nyomást, amiben benne vagyunk. Ezen a ponton szoktunk Tony Schwartz energiamenedzsment térképe mentén beszélgetni. Ilyenkor derül ki, hogy a reziliencia valójában nem arról szól, hogyan maradjunk minél tovább a túlélő üzemmódban. Éppen ellenkezőleg.
Arról szól, hogy hogyan tudunk átjutni ebből a működésből arra az oldalra, ahol a pozitív energiáink vannak. Ahol pozitív érzésekből, inspirációból és pozitív motivációból tudunk működni. Ahol nemcsak megoldjuk a problémákat, hanem közben képesek vagyunk feltöltődni és megújulni. Vezetői coachingokban és tréningeken újra és újra találkozom ugyanazokkal a mondatokkal:
„Most még kibírom.” „Ezt még megtolom egy kicsit.” „Most még végigcsinálom ezt az időszakot.”
Valahol mindig ott van mögöttük a remény, hogy majd később eljön az a pillanat, amikor lehet pihenni, lehet lassítani, lehet végre foglalkozni azokkal a dolgokkal, amelyek örömet adnak. A tapasztalatom viszont az, hogy ez a pillanat ritkán jön el magától. Vagy legalábbis nem marad velünk sokáig. Ha nem teszünk tudatosan azért, hogy helyet csináljunk az életünkben a feltöltődésnek, az örömnek és a pozitív energiáknak, akkor könnyen benne maradunk a túlélés logikájában. És talán itt van az egyik legfontosabb paradigmaváltás.
Az öröm, a feltöltődés és a pozitív energiák nem valamiféle jutalmak, amelyek majd a nehéz időszak után következnek. Ezek azok a források, amelyekből a rezilienciánk épül. Éppen ezért szoktam azt kérni azoktól a vezetőktől, akik reziliencia vagy kiégés témájával érkeznek coachingba, hogy
vágjanak bele valamilyen hobbiba. Olyasmibe, amit régen szenvedélyesen szerettek, vagy amire régóta kíváncsiak, de soha nem próbálták ki.
Egy efféle tevékenység létrehozhat egy olyan helyet az életünkben, ahol egyszerűen csak azért csinálunk valamit, mert szeretjük. Mert örömet ad. Nincs benne kell, fenyegetés, túlélő üzemmód. Meg lehet állni, ha elfáradtunk. Sokszor éppen ez segít kizökkenteni abból a működésből, amiben a stressz hosszú időre benn tud tartani bennünket. Ugyanezért olyan fontos a természet, a mozgás vagy a sport is. Nem azért, mert varázsütésre megoldják a problémáinkat, hanem mert képesek kimozdítani az idegrendszerünket a megszokott menetelésből.
Mire jutottak a boldogságkutatások?
Ha igaz az, hogy ami boldoggá tesz bennünket, az egyben reziliensebbé is tesz, akkor érdemes megnézni a különböző boldogságkutatások eredményeit. Laurie Santos munkája különösen megragadt engem, ő a Yale Egyetem Boldogságlaborjában dolgozik. A kutatásaiból (link a kurzusához, link a podcastjához) újra és újra ugyanaz a felismerés rajzolódik ki:
az egyik legerősebb öröm- és energiaforrásunk az emberi kapcsolódás. A mély kapcsolatok, a hosszú távú kapcsolatok, az összetartozás élménye. És érdekes módon az egyszerű hétköznapi, véletlenszerű kapcsolódások is.
Éppen ezért gondolom, hogy a digitalizáció egyik nagy kihívása nem technológiai, hanem emberi kérdés. A paradoxon az, hogy miközben kapcsolódni szeretnénk, sokszor éppen ezeken keresztül magányosodunk el. És ezzel elveszítjük az egyik legfontosabb energiaforrásunkat.
Amikor elkezdjük vizsgálni, hogy miért fogy el az energiájuk, az ügyfeleink általában először a környezetükről kezdenek beszélni. „Ilyen a cég, a szervezeti kultúra, ilyenek a vezetők.” Sokszor viszont kiderül, hogy ők sem mondanak nemet a felmerülő feladatokra. Nem húztak határokat, nem jelezték, hogy valami már sok. Nem álltak ki azért, amire szükségük lett volna.
A rezilienciafejlesztés nem szólhat csak arról, hogy miként töltjük vissza az energiánkat. Arról is szólnia kell, hogyan tudjuk jobban észrevenni a saját szükségleteinket, és hogyan tudunk ezekért egyre inkább felelősséget vállalni.
Amikor a reziliencia szervezeti kérdéssé válik
Mindez persze felveti azt a kérdést is, hogy mit tehetnek ezért a munkahelyi szervezetek. Leginkább úgy tudják támogatni a rezilienciát, ha tudatosan teremtenek teret a kapcsolódásnak és a közösségeknek, támogatják a vezetőket a túlterhelés jeleinek felismerésében, elérhetővé teszik a coachingot és a fejlesztési programokat, valamint figyelnek az egészséges életmódot és a fenntartható munkavégzést támogató feltételekre.
Az óvodában végül az volt a döntő érv az öntözőrendszer mellett, hogy ha hosszú távon fenn akarjuk tartani ezt a gyönyörű kertet, akkor bizonyos dolgokba egyszerűen bele kell fektetni. Lehet, hogy ezek a programok költségesek. Lehet, hogy a megtérülésük nem mindig látszik azonnal. De
azokat a trendeket nézve, amerre a világ körülöttünk halad, egyre inkább úgy látom, hogy ez nem valamiféle extra vagy kényelmi beruházás.
Hanem fontos befektetés azokba az értékekbe, amelyek elvesztése túl nagy ár lenne.
A választás lezajlott, de a kérdéseknek nincs vége. A következmények most kezdődnek. A hvg360 Prémium hírlevelek a napi hírfolyamon túl segítenek eligazodni egy olyan időszakban, ami mindannyiunk számára új.
Egyfelől a HVG sokat látott újságíróit követhetitek: adatokból történetek, jogi magyarázatok, közélet női szempontból, kultúr- és médiamegfejtés programajánlattal, külföldi lapok heti hírszemléje; másfelől szakmájukban kiemelkedő szerzők gondolatait olvashatjátok a gazdaság és a menedzsment területeiről, nemzetközi kutatásokról, vagy a mindent behálózó mesterséges intelligenciáról.
